Veszt másodszor

A cím nem egy szerencse híján lévő pókerjátékosról szóló novellát vezet be, még ha első látásra azt ígéri is, hanem egy beszámolót egy színházi találkozóról. A nem is olyan régen (újra)alakult Veszprémi Egyetemi Színpad ambiciózus vállalkozása a múlt év októbere után az idén is a városba hozott egyetemi és diákszínjátszókat, együttesvezetőket, drámatanárokat, hogy együtt legyenek, hogy együtt gondolkodjanak és játsszanak. (Nem vesztésre!)

A közel egy hétig tartott Veszprémi Egyetemi Színpadi Találkozó még a tavalyinál is jobban sikerült – s ezért a köszönet elsősorban a diákokat illeti. A fesztiválszervezésben is egyre ügyesebb fiatalok számára természetesen a legfontosabb a megmutatkozás lehetősége volt, s ez nyilván a továbbiakban sem lesz másképp. A Veszprémi Egyetemi Színpad három produkcióval jelentkezett, melyek közül kettő bemutató is volt. A többi ugyanaz című előadásuk (Darabos Petra rendezése Háy János és Pintér Béla szövegeinek fölhasználásával) a fiatalok egészen felnőtt arcát mutatta. A karakterek és a történetek hétköznapinak mondható családi (és társadalmi) (v)iszonyainkat mutatták, többségük esetében a játszóknál jóval idősebb, de nem érettebb generációk színre hozásával. A tér (a volt moziterem) kávéházszerű berendezésével is azt sugallta a produkció hogy a közönség bármelyik tagja folytathatná a jelenetsort, bekapcsolódva a sorsok körtáncába (a’ la Schnitzler vagy Kornis). A ritmus és a jelenetek részleteinek kidolgozása a reménybeli további előadások során bizonyára pontosabbá, egységesebbé teszi a produkciót, ami azonban már a bemutató alkalmával sikert aratott. A hálás közönség ünnepelte a társulatot, s szívesen köszöntötte volna a rendezőt is a színen, ő azonban ekkor (a vasárnap estig tartott Találkozó péntekjén) nem szabadult még föl a sok szervezőmunka felelőssége és feszültsége alól, s csak az előadást hagyományosan követő beszélgetésen engedte megszólítani magát.

Veszprémi Egyetemi Színház: Hajléktalanok

A veszprémi társulat másik premierje a Hajléktalanok volt, amit Hornok Máté rendezett. Az előadás minimalista színház eszköztárával szólt – nem is annyira a szociológiai értelemben vett hajléktalanok, de bármilyen közösség konfliktusáról a fölöttük uralkodó hatalommal. A térszervezéstől az élő zenéig, a sokszor egyszerű, máskor szimbolikussá változó kellékül választott csomagolópapírtól (ami valóban összekapcsolható a hajléktalanság társadalmi jelenségével) a szereplők leegyszerűsített jelmezéig igyekezett a rendező és a társulat egységben tartani (és kb. 35 percben maximalizálni) a mondanivalót, s természetes az is, hogy voltak áthallások a zárt közegbe szorult, kiszolgáltatott emberekről, választási, cselekvési lehetőségeikről szóló klasszikusokkal (mint például Kesey Száll a kakukk fészkére című művének adaptációival). A játszók testközelből figyelhető intenzív jelenléte és határozott kifejezésvágya tette értékessé a produkciót még tovább érlelhető és nem problémamentes koncepciója ellenére.

A házigazdák elsőként játszott darabja A Szívsebész volt péntek délután. Bár a bemutató korábban megtörtént, egy kényszerű szereplőváltozás a két karaktert mozgató produkció előadását mégis szinte premierré tette. A komoly morális problémát, az orvos hippokratészi felelősségét és fizikai-emberi lehetőségeinek határosságát taglaló játék nagy feladat elé állította a két fiatal előadót, Keszte Bálintot és Farkas Mátét. Amiért mégis a játék szót használtam, bármennyire is élet-halál kérdésekről volt is szó, az a sok síkon értelmezhető és igen hatásos forma volt, amit a rendező Hornok Máté választott. Egyszerű, mégis szimbolikus díszletelemek, melyek mozgatása, akcióba hozása is a játékosok feladata volt, a hangkulissza, melynek alapeleme a folyamatos szívdobogás volt, amit időnként (dramaturgiai funkcióban) a kórházi szívmonitor sípolása szakított meg, és az alakítások (látszólagosan) távolságtartó hidegsége, eszköztelensége nagy atmoszférateremtő erővel hatott. Az intenzív produkció mindössze húsz-egynéhány percig tartott, magával ragadta, gondolkodásra, morális állásfoglalásra késztette a nézőket és szemmel láthatólag fizikailag és lelkileg kimerítette a játszókat is. Fontos, szép, erőteljes produkciót láthattunk.

Nem volt ugyan szerencsém a Találkozó programján szereplő minden produkciót látni (a 12 színpadi előadás közül tízet), és a kísérőrendezvények – workshopok, beszélgetések, koncertek, konferencia – gazdag kínálatából még kisebb arányban válogattam, mégis merem úgy összegezni a fesztivált, hogy a résztvevők az igazán értékes együtt töltött idő, a jó hangulat és a jól végzett munka élményével térhettek haza, máris várva a remélhetően jövőre is elkövetkező Pannon Unifest és a VESZT III. eseményeit.

De most még térjünk vissza az október 11. és 15. között zajlott 2017-es Találkozóhoz! Az egyetemi színpadok közül a szegediek egy verskoncertet hoztak, az ELTEátrum Agatha Christie egyik legismertebb regényének dramatizált változatát játszották el. Láthattuk a Színház- és Filmművészeti Egyetem hallgatóinak egy vizsgaelőadását. De eljöttek diákszínjátszók is Budapestről (a Nemes Nagy Ágnes Művészeti Szakgimnázium és a Vörösmarty Gimnázium csoportjai) és Kecskemétről (a Kadásokk).

Tárgyhasználat a mozgásfejlesztésben - Gyevi-Bíró Eszter workshopja

A workshopok vezetői Szántó Viktória, Gyevi-Bíró Eszter és Pallagi Ákos voltak. Két szakmai beszélgetésre is sor került az Egyetem Irodalom- és Kultúratudományi Intézetével közös szervezésben. Az elsőre a Találkozó „nulladik”, azaz szerdai napján, amikor Spiró György Kossuth-díjas író, színigazgató volt a vendég, a másodikra szombaton, amikor Balázs Zoltán színész-rendező a Maladype Színház alapítója, vezetője érkezett Veszprémbe. A drámapedagógiai eszme- és tapasztalatcserére pénteken, s végül a kedvelt veszprémi Godot Workshop koncertjére a Találkozó vasárnap esti-éjszakai záróeseményeként került sor. A fesztiválnapok végén izgalmas, változatos, néha fordulatos beszélgetésekre várták a résztvevőket és a közönséget a szervezők. Köztük az idén első ízben toborzott kritikusjelölteket is, akik a fesztivál kezdete előtt két workshopon készülhettek a feladatra.

A VESzT koncepciója szerint bár van zsűri – az idén Fekete Anikó, Golden Dániel és „beugróként” Upor László vezette a beszélgetéseket és elemzett, adott szakértői tanácsokat a játszók és a közönség épülésére –, díjakat, helyezéseket, minősítéseket nem osztanak. S nem csak a Találkozó meglehetősen szűkre szabott költségvetése miatt, hanem mert Veszprémben a találkozás, az együttlét, a közös élmény gazdagít minden résztvevőt és a szervezőket is. Ez a cél. És az ismerkedés, a megmutatkozás.

Köszönet a zsűri jeles tagjainak közreműködésükért, értő és érzékeny jelenlétükért, a jó beszélgetésekért. És a Találkozó támogatóinak és a közönségnek! Nélkülük nem sikerült volna!

Naked SZESZ

A színes előadások közül csak néhányat kiválasztva szeretném az olvasók – akik esetleg nem látták őket – szívét fájdítani az elmulasztottak miatt, s akik velem együtt tanúi voltak a társulatok szereplésének, az emlékeiket föleleveníteni. A Naked SzESz muzsikusai érdekes kísérletet tettek a Hangvilla próbatermének koncerthelyszínné s egyidejűleg intim vers-élettérré alakítására. Kicsit mindkét próbálkozás sikerrel járt, de sajnos, egyik sem maradéktalanul. A színházi széksorokban ülő közönségből (a sörosztás ellenére is) csak nyomokban lett tomboló rajongó, míg a hangosítás problémái miatt épp a legérdekesebb, hisz mindannyiunk számára ismeretlen, a szegedi egyetemisták által pályázatokra írt versszövegek maradtak hallhatatlanok-érthetetlenek. Pedig a zenei előadás és a tagok zenésítései igazán magas színvonalúak és izgalmasak voltak.

A vörösmartysok Zokszó csoportjának Rejtőzködő című produkciója kísérleti etűd-sorozatban mutatta meg a játszók sok képességét (hangszeres muzsikálás, angol nyelv, fizikai tehetség), egymásra érzékenységét, s (ha csak nem dőltünk be „fake”, vagyis hamis karaktereknek) lelki frusztrációt, kitörésvágyát. Az alaptémát Lázár Ervin Négyszögletű Kerek Erdőjéből hozták Pap Gábor tanítványai, de addig csavargatták-tekergették a mesét és alakjait, hogy végül szinte pszichothrillerré torzult.

NNÁ: Pogánytűz (próba)

A másik budapesti középiskola diákjai két produkciójukat is bemutatták a veszprémieknek. Előbb a Drágaszág című mozgáselőadást, másnap, szombaton pedig a Pogánytűz című rítusszínjátékot. Mindkettőben nagy előadói apparátussal, egy teljes osztállyal dolgoztak a Nemes Nagy-osok így a Pogánytűz folytonos alaktöbbszörözései és alakváltásai, bár koncepcionálisan helyenként indokolhatók voltak, mégis zavarták kissé a befogadást. A fiatalok tehetségéhez és színpadi, táncosi, énekesi képességeihez nem férhet kétség, s az is nyilvánvaló hogy középiskolás korban messzemenően szükségük van tanáraik-mentoraik útmutatásaira, azok dramaturgi-rendezői segítségére, közreműködésére, mégis érdekes volna látni, akár kisebb csoportokban saját invencióik kiteljesedését. Igen, talán majd a pályán... a színészi, táncosi, muzsikusi, stb. pályán látjuk majd őket igazán nagyra nőni.

Azon a pályán, ahol a SzFE Túlóra című (Lisa Langleth regényéből színre alkalmazott) produkcióját jegyző fiatal művészek, a színész Pálya Pompónia, a rendező Vadász Krisztina és munkatársaik már messzire haladtak. Természetesen nem is lehet összemérni a diák- vagy egyetemi színjátszók produkcióval a Kabóca Bábszínházban vasárnap este felnőtteknek játszott előadást, ami professzionális, s e nemben is kiemelkedő, magas színvonalú, őszinte, vérre menően komoly, mégis fiatalosan játékos, gondolat- és érzelemébresztő színház volt.

A Túlóra után a Godot Workshop koncertjén összegyűlt kitartó fesztiválközönség és a szervezők immár fölszabadultan énekelték együtt a közösségünkben már emblematikussá vált ismert dalokat a Varga Richárd vezette muzsikusokkal, köztük a VESz-tag Birkás Zsófia csellistával.

Jövőre: Veszt harmadszor...

Fotók: Keszte Bálint