Küzdelmes, de sikeres év - Szabad Színház 2019.

A székesfehérvári Szabad Színház a szűkülő anyagi lehetőségek mellett is szakmai és társadalmi sikerekben gazdag évet tudhat maga mögött. Évértékelő sorozatunk első részében Nagy Judit művészeti vezetőt kérdeztük a négy generációt összefogó társulat életéről és a fehérvári színjátszás sajátosságairól.

- A tavalyi interjúban küzdelmes évet jósoltál magatoknak. Valóban így történt, szűkebbek voltak a lehetőségek, mint ezt megelőzően?

Nagy Judit: Küzdelmes, de hál’ Istennek sikerekben gazdag évet zárt a székesfehérvári Szabad Színház. Az előző évi jóslat, miszerint szűkülnek az anyagi lehetőségek, sajnos igaznak bizonyultak; elsősorban a TAO törvény változása miatt. Az ígért EMET többlettámogatásra ugyan pályázhattunk, de végül kb. 1/3-át kaptuk annak a társasági adódóból származó összegnek, amit mi magunk az eladott jegyek alapján a Kultúr-TAO támogatásokból meg tudtunk volna szerezni. Ez azért is nagyon frusztráló, mert a kormányzati ígéret az volt, hogy a többlettámogatásokban értékelni fogják azt a munkát, amit egy-egy színház a bevételnövelés érdekében végez.

Nálunk az elmúlt év adataiban jól látszott a lineáris növekmény, azaz, hogy az elmúlt években nagyon sokat dolgoztunk azért, hogy emelkedjen a nézőszámunk, és evvel együtt az eladott jegyek utáni bevétel (mert ez határozta meg az ún. „TAO keretünket”), mégis sokkal kevesebbet kaptunk mint a TAO keretünknek megfelelő összeg… Tehát nemhogy ösztönzően, hanem dehonesztáló, leminősítő módon hatott az új többlettámogatás rendszere. Ahogy láttuk, hallottuk másoknál is így volt ez. A kicsiktől ilyen módon „átcsoportosított pénzek” néhány, nézőszámcsökkentést regisztráló, veszteséget termelő professzionális színházhoz került…

Működési támogatást sem nyertünk, forráshiányra hivatkozva, illetve soha véget nem érő várólistára helyezve… Mindez már év elején kiderült, ezért ez nagyon el is kedvetlenített bennünket, pedig akkor még nem is sejtettük, hogy év végére milyen tervezettel áll majd elő a kulturális kormányzat.

Urbán Péter: A három Erdődi

Mindezek ellenére összeszorított fogakkal pályáztunk és pályáztunk, a pár százezres projekt tételekre is, mint pl. utánpótlás tábor szervezése. Küzdöttünk, új kapcsolatokat kerestünk, amelynek eredményeképpen a működési bevételkieséseket valamelyest sikerült kompenzálni meghívásokból, felkérésekből származó előadásbevételekkel, amivel persze megint megnövekedett a munkánk is, nemcsak az előadásszámunk. Tehát egy még feszítettebb tempóba kényszerített bennünket az előállt helyzet, amely viszont a művészi energiáknak nem tesz feltétlenül jót, mert lefárasztja, kiégeti a csapatot… Viszont szükségünk volt minden forintra, hiszen állandó játszóhelyünket valamiből fenn is kell tartanunk. Ezért minden lehetséges pályázaton indultunk; sajnos a produkciós pályázatok esetében nem sok sikerrel, pedig épp ezen a területen lett volna szükség több bevételre, hiszen hét új bemutatónk is volt a felnőtt társulatban, és négy új az utánpótláscsoportokban. Ehhez egy évben több, mint harmincezer(!) önkéntes munkaórát kellett áldoznunk a civil munkánk mellett Thália oltárán. Az élet azonban valahogy mindig kompenzál, mert az igaz, hogy össze kellett húznunk a nadrágszíjat, és rengeteget dolgoznunk, de mindezért kárpótolt bennünket a közönség, és a sok szakmai siker, amelyet a 2019-es év hozott. Utánpótláscsoportjaink létszáma is megnőtt, jelenleg 4 csoportban foglalkozunk már utánpótlásneveléssel, több, mint 100 gyermekkel, fiatallal.

- Ha más településen élőknek kellene röviden érzékeltetned, akkor mit mondanál: milyen Fehérváron színházi társulatot építeni, évről évre működtetni?

N. J.: Küzdelmes a színházi lét Székesfehérváron is. Van egy nagyon jó professzionális színházunk (Vörösmarty Színház), akikkel nagyon jó a kapcsolatunk, hál’ Istennek, ezért mi a műsorpolitikánkban „réspiacra” dolgozunk, azaz csupa olyan produkciót állítunk színpadra, és úgy, ami a nagyszínház mellett a közönség számára érdekes lehet. Nekünk például erősségünk a kortárs művek színrevitele, nem félünk a kísérletektől (pl. éjszakai színház, film, bevonó jellegű színházi műfajok, színháztörténti érdekességek, stb...) a társulat széles korosztályi rétege, (mert vannak idősebbek, és vannak nagyon fiatalok is), erősségünk a műfaji sokszínűség, a csapatmunka, jó a kooperációs készségünk más társadalmi és civil szervezetekkel.

Mindemellett persze egyetlen előadást sem tudnánk színre vinni valamekkora beruházás, és ehhez szükséges bevételek nélkül, és állandó játszóhelyünket is fent kell tartani. Ez egy rendkívül fegyelmezett, fiskális gazdálkodást kíván. Egyesületi formában működünk, saját előadásaink bevételét új előadások létrehozására forgatjuk vissza. A bevételeink éppen arra elegek, hogy egyetlen fő segítőt (jegyeladás, telefon, nézőtér) tudjunk alkalmazni, pedig nagyon szeretnénk többet is, de ezt csupán önerőből még minimálbéren sem tudjuk megtenni. A TAO, illetve más működési támogatások segíthettek volna ebben, de most éppen megint nem a tervezhetőségről szól az évindítás…

Mika Myllyaho - Nagy Judit: Pánik

Társulatunk idén 62 éves lesz, az utánpótlás csoportok száma nő, társadalmi elismertségünk vitathatatlan, ám csak nagyon kevesen látják, hogy mi van a sikerek mögött, ebben mennyi háttérmunka van a részünkről. Nálunk egy évben 100-120 között mozog az előadásszám, és ebben nekünk 31.000 színházi munkaóránk van…

Az utánpótláscsoportjaink sikeresek, ám a tagok közül kevesen maradnak a felnőtt társulatban, még a legügyesebbek közül is; mert van, akit felvesznek a színművészetire, vagy más rokon művészeti képzésre és már csak ünnepeken látjuk, vagy pedig olyan családot alapít, amelybe nem fér már bele a színház…

Szóval azt is mondhatnánk, hogy hálátlan egy feladat az utánpótlásnevelés, de azért még sincs így, mert a gyerekek közösségben maradnak, és minőségi kulturális tevékenységgel töltik az idejüket. Aki pedig később elmegy, egyszer majd valahol más területen lesz sikeres, és kamatoztatja az itt megszerezett tapasztalatokat. Később aztán visszahozza a gyermekét, unokáját is a színházba nézőként, vagy gyerekszínésznek… Igazi kis színházkedvelő közönséget nevelünk, és már abból is a negyedik generációt.

- Mi okozta a legnagyobb nehézséget vagy kihívást 2019-ben, és mi volt az, amit a legnagyobb sikerként könyvelhettek el?

N. J.: A legnagyobb nehézséget a kulturális TAO eltörlése okozta, és az a dehonásztáló hangulat, ami őszinte csalódottságot keltett bennünk. A másik nehézség egy örömhírrel járt együtt, amely ősszel adódott, amikor is megtudtuk, hogy durván háromszor annyi gyermek képzéséről, utánpótlás neveléséről kell gondoskodni, mint amennyi az előző években volt, és viszonylag gyorsan meg kellett oldani, szervezni a képzések helyszínét, feltételeit, a csoportbontásokat, és a sok kis virgonc egyéniségből új kis összetartó csapatokat kellett kovácsolni. Ehhez a munkához pedig nulla támogatás mellett találni kellett lelkes fejlesztőpedagógusokat.

A legnagyobb siker szerintem a társadalmi és szakmai sikerek sora volt, mert az elmúlt években összesen nem kaptunk annyi elismerést, díjat, mint a 2019-esben. Gyakorlatilag szinte minden előadásunk valahol fesztiváldíjas lett, és mellette valamilyen szakmai (rendezői vagy színészi) díjat is nyert. Valamint társulatunk vezetője Bonis Bona-díjat is kapott a tehetségfejlesztésért 2019-ben.

- Aktív kapcsolatot építettek ki a budapesti Óvóhellyel. Hogyan találtatok egymásra és miben dolgoztok együtt?

N. J.: Az Óvóhely egy új színházi, zenei és interaktív játék programok rendezésére alkalmas kis, alternatív közösségi tér. Régebben valóban óvóhelyként szolgált, és ennek retro rekvizítumait jó stílusérzékkel meg is hagyták a mostani üzemeltetők, amitől érdekes és egyedi maradt a hangulata. A programszervezőnek már korábban volt független színházi gyakorlata, innen az ismeretség is. A miénknél nem sokkal kisebb előadótér mellett üzemel egy kisebb, cseh söröket forgalmazó büfé is, amely szintén jó hangulatot kölcsönöz.

Legnagyobb meglepetésünkre nem csak a fiatalok, de az éltesebb korosztály is felfedezte már magának a helyet, amely budapesti viszonylatban jól megközelíthető helyen van, a Móricz Zsigmond körtér közvetlen közelében, a Bartók Béla úton. „A Bartók”, és egyáltalán a Feneketlen-tó környéke egyébként mostanában nagyon sokat fejlődött, sok új kis hangulatos étkezde, büfé, kávézó, üzlet nyílt itt, és persze a színháznak is „jót tesz a mozgás”, nemcsak a kávézóknak, vagy könyvesboltoknak.

Az együttműködés eredményeképpen nekünk lett egy megbízható játszóhelyünk, és ők is szívesen hozzák produkcióikat hozzánk, Székesfehérvárra. Minden hónap közepe felé egyeztetünk, ki mivel jön-vagy megy, és persze figyeljük a közönség reakcióit is: a létszámát, igényét, és ehhez igazítjuk a programokat. A Budapest-Székesfehérvár távolság, ha, csak nincs sok díszletelem egy előadásban (márpedig erre törekszünk), akkor még szállítás tekintetében is vállalható költségekkel jár, így számunkra ideális.

De szívesen hívunk meg más csoportokat is, akiknek az előadása befér hozzánk, ezért is örülünk egy-egy fesztiválnak, ahol láthatjuk egymás produkcióit.

- A Szabad Színház több generációt fog össze immár több mint 60 éve. Hogyan lehet ma, a 21. század technológiai robbanásai között a személyes kapcsolatokra, jelenlétre épülő tevékenységet végezni? Ez évről évre egyre nehezebb, vagy esetleg éppen ellenkezőleg?

N. J.: Én minden nap úgy érzem, hogy egyre nehezebb, amikor előadásokat kell egyeztetni, és – bár nagyon sokat könnyítenek az új alkalmazások az egyeztetéseken - ettől még továbbra is érdemben az emberi tényezők határozzák meg a munkát. Ha valakinek nem olyan fontos, hogy gyorsan válaszoljon, vagy egyszerűen csak nem elég figyelmes, borul az egész egyeztetési rend…

Mika Myllyaho - Nagy Judit: Káosz

Az elmúlt években a mi társulatunkban már újra egy nagy generációváltás van (a legutolsó nagy a nyolcvanas években, illetve a kilencvenes évek elején volt), a nyolcvanas-kilencvenes években születetteknek most születnek sorra a gyermekeik, ami mindenképpen meghatározza a műsorpolitikát is. Egyfelől párhuzamosan próbálva kevesebb szereplős darabokat állítunk színpadra, hogy bizonyos hétvégékre mentesíteni tudjuk a kisgyermekeseket, másfelől pedig alkalmazkodunk, nagy szeretettel, és nagyon sokat.

Van például egy társulati tagunk, akinek nyáron született meg a második gyermeke, mégis bevállalta az augusztusi előadásokat a társulat kedvéért. Ez egy történelmi dráma felújítás volt, Szabó Magda: Béla király című műve, amelyben ő Béla feleségét, Laszkarisz Máriát játszotta hat évvel korábban. A IV. Béla emlékévben kérte a város, hogy újítsuk fel a produkciót, amely sok szereplős, ettől nem is volt olyan egyszerű az egyeztetés. A felújító próbákat nagyon rugalmasan szerveztük. Ahogy megérkezett a kismama, a két kicsivel, bármit is próbáltunk, az ő jeleneteire ugrottunk, az esti előadásokon pedig az öltözőben/raktárban altatták a pici babát az előadás előtti szoptatás után a társulat épp nem színen lévő tagjai… Az előadást aztán később is játszottuk az évadban, nagy sikerrel, ám ezt a produkciót például biztosan nem tudnánk „tájolni”, éppen a pici baba miatt. Tehát a kérdésre válaszolva, éppen a személyes baráti, társulati kapcsolatok a legerősebbek, mert azok tartják egyben a csapatot…

Éppen ezért kicsit furcsa, és kicsit elidegenítő is nekünk, hogy most alig-alig tudunk sok szereplős, egész társulatos előadásokat játszani, amiket pedig a legjobban szeretünk, mert akkor sokan együtt vagyunk, és mindig nagyon jó a hangulat, szinte eufórikus élményként élünk meg minden jól sikerült előadást.

- Milyen új bemutatókat terveztek az új évre?

N. J.: Egyfelől szeretnénk játszani az új, őszi évadban elkészült produkciókat, mind a felnőtt, mind pedig az utánpótlás csoportokban, másfelől a Kortárs Művészeti Fesztiválra tervezünk egy, vagy jó esetben két kortárs dráma bemutatót, és legalább egy gyermekszínházi produkciót is.

E mellett egy érdekes multimédiás projekten dolgozunk, amely a város történetének újszerű bemutatáshoz járul majd hozzá legújabb produkcióiban is. Nyárra a Koronázási Ünnepi Játékokra – az előző évekhez egy modern alkalmazáson keresztül. Mesélő házak lesz a címe, amelyben a történelmi figurákat társulatunk tagjai alakítják. Részt veszünk egy helyi vonatkozású I. világháborús történelmi filmben, valamint a tavalyi évhez hasonlóan szerepelünk a Vörösmarty Színház egy-egy produkciójában,. Nyáron pedig folytatódnak a tíz éve megkezdett történelmi utcaszínházi projektjeink. Mindezek előtt azonban februárban a Velencei Karneválra készülünk, amelyet a velünk szomszédos Velencei-tó partján rendeznek, szintén hagyományosan, immár ötödik alkalommal.

- Milyen a viszonyotok a várossal, annak kulturális vezetésével? És a közönség: egy stabil körre tudtok számítani, vagy ez egy változó közeg?

N. J.: A város és a környékbeli települések kulturális vezetésével jó kapcsolatban vagyunk, bár a szabad választások óta most először nincs külön kulturális területre kinevezett alpolgármester Székesfehérváron. Hogy ez számunkra jó lesz, vagy sem, arról még korai lenne nyilatkozni, így aztán a többi kulturális intézmény, szervezet mellett mi is nagy érdeklődéssel tekintünk a jövő felé…

Mika Myllyaho - Nagy Judit: Pánik

Az Önkormányzattal van egy közművelődési megállapodásunk a játszóhelyünk (Igéző) kedvezményes bérletéért cserébe, amiért mi ingyenes programokat biztosítunk az Igézőben, amelyek nemcsak színháziak, ám mindegyik kulturális, vagy tudományos és közösségfejlesztő. Ez egy erős alapot teremt, de önmagában édes-kevés volna állandó jelenlét, és sok-sok munka nélkül. Nagyon erős a társadalmi bázisunk, szinte minden kulturális eseményhez közünk van a városban, vagy úgy, hogy annak szereplői vagyunk, vagy úgy, hogy ötletgazdaként, vagy szervezőként mi magunk kezdeményezzük.

A közönségünket tekintve elmondható, hogy igen, rendelkezünk egy nagyon erős törzsközönségi bázissal, akikre az a jellemző, hogy mindent megnéznek tőlünk, és ezért is vagyunk rákényszerítve arra, hogy minden évben több bemutatóval is készüljünk. Mióta azonban van állandó játszóhelyünk, és többfajta közönségréteget is meg tudunk szólítani, megnőtt a törzsközönség létszáma is. Fontos célcsoport nálunk a család, ezért sok kisgyermekes jár hozzánk, és mióta több utánpótláscsoportunk is van, a gyerekközönség létszáma is nő. A gyerekek hozzák az osztályaikat, barátaikat, ismerőseiket, akik boldogan jönnek, tanárostól, sőt sokszor igazgatóstól… Rendszeresen meghívnak a gyerek- és iskolai rádiókba, ahol gyerekek kérnek arra, hogy beszéljek a legújabb gyerekbemutatókról, vagy gyerekekkel létrehozott filmecskékről… és mi ez, ha nem a feltétlen siker? Ezért is mindenképpen szeretnénk gyerekeknek szóló produkcióval is előrukkolni, mert úgy látjuk, hogy most Székesfehérváron erre nagy fogadókészség mutatkozik, és a társulat is kellően motivált a gazdag gyermekáldás miatt a gyerekprodukciók iránt.

- Ha egy jótündér teljesítené egy kívánságodat, mit kérnél a színjátékos szféra számára 2020-ra?

N. J.: Olyan lelkes, és avatott képviselőt a kulturális tárcánál, aki erős érdekérvényesítő képességgel rendelkezik, és egyúttal jól ismerője is a színházi, közművelődési, és tudományos ismeretterjesztői területnek, mert úgy látom már nemcsak kormányzati, de társadalmi szinten is fontos megértetni, hogy miért érdemes hosszú és rövid távon is a színházra, kultúrára, tehetségfejlesztésre, kulturális találkozókra adóforintokat költeni, épp itt és épp most, Közép-Európa szívében.

Kicsit pragmatikusabb kérés pedig az lenne, hogy legyen forrás olyan hazai és nemzetközi találkozók szervezésére is, ahol - mint egykor - a csoportok utaztatására, ellátására is jut forrás, és ahová a határom túli területekről is lehetne jönni. Nem mondom, hogy jó lenne egy Színjátékos VB, de legalábbis egy EB mindenképpen beférhetne most már…