Tíz nap Monacóban - 1. rész

Naplójegyzetek, reflexiók a XVI. Mondial du Théatre monacói amatőrszínházi világfesztivál kapcsán.

1957 óta négy évenként rendezik meg a világ legnagyobb amatőrszínházi fesztiválját, a Mondial du Théatre-t a szerencsejátékok, a 2000 eurós szállodaszobák és Bentley-k, Lamborghinik városában. Házigazdája a Studio de Monaco, Monegasque Artistic Circle. Ez a fesztivál az amatőr színházak világszövetségének, az aita/iata-nak a hivatalos rendezvénye, és komoly válogatás után kerülhetnek csak be előadások. Nagy örömünkre és büszkeségünkre a szervezőbizottság beválogatta a fő műsorfolyamba a pápai Teleszterion Társulat többszörös díjnyertes Médea című előadását, ami itt Monacóban is bizonyította kiválóságát.

A fesztivál védnöke őfőméltósága, II. Albert monacói herceg, aki személyesen, többször is megjelent közöttünk mint néző. A fesztivál élvezi az UNESCO támogatását is. A Mondial du Théatre egyben az aita/iata és a regionális szervezetek közgyűléseinek is helyet adott. Itt érdemes megjegyezni, hogy a világszervezet közép-európai filiáléjának (CEC) háromtagú elnökségébe újraválasztották e sorok íróját.

Naplóbejegyzések:

08.21. Théâtre des Variétés

A londoni Questors Theatre-zből érkezett társulat Noël Coward: Red Peppers című egyfelvonásosával indította a fesztivált. A darab maga írói ujjgyakorlat a neves szerzőtől: két varieté színész színpadi és színpad mögötti életéről szól, kísérletet tesz a film-korszak előtti külvárosi varieté színházak hangulatának megidézésére. Egy kis jóleső nosztalgiázás ez azokra az időkre emlékezve, amikor még angol hakni csoportok járták a külvárosi kocsmákat, s szakmányban játszottak, bűvészkedtek, lőtték el szakállas poénjaikat.

Az előadásban erősebbek a függöny mögötti, öltözői magánjelenetek, sokkal gyengébbek viszont a „rossz” színházat bemutatók: hamisan énekelnek, rosszul szteppelnek, elrontják a bűvésztrükköt. Miközben ezeket nézem, az az érzésem, hogy nem is tudnának jobbat kihozni magukból. Az előadással az a fő gond, hogy dilettánsok játszanak dilettánsokat. Hiába a nagy igyekezet, inkább csak ügyetlenül ügyetlenkednek. Így aztán inkább a zsörtölődésből házastársi és szakmai ’égiháborúvá’ felfúvódó veszekedések hoznak erősebb színházi pillanatokat. Ezeknél a páros (Iain Reid, Samatha Moran) biztosabb terepre ér, meg talán jobban meg is vannak írva. Amolyan ’vintage’ színház ez, de hogy mivégre, azt nem lehet sejteni.

Nem igazán indulok rá a monodrámákra, pláne ha spanyol nyelven adják. A chilei Compañia Geografía Teatral Terreno en Venta (Eladó ingatlan) című előadására úgy ültem be az egyik sor szélére, hogy ne okozzak kínos jelenetet esetleges távozásommal. A bevezető tájékoztató után, amit Barbara Vera Cabrera még civilben adott elő, még készen álltam a távozásra. Aztán a színésznő elkezdett kipakolni. Kartondobozokat hozott be, amolyan ’kit’-eket, s ezekből papírtárgyakat kezdett kirakosgatni az íróasztalra: papírtelefon, papír laptop, papír asztali lámpa, papír fülhallgató… stb. Végül piros kiskosztümbe gyömöszölte bele magát, magassarkú cipőt húzott – üzlet/ügynökasszonnyá vedlett át, sok finom humorral, öniróniával. És már el is felejtettem, hogy menni akartam. Nagyszerű tempókkal dolgozott, folyamatosan saját kommunikációs terében tartva a nézőket, anélkül, hogy külsődleges eszközökkel élt volna. Természetes lényét finom humorral megbolondítva adott fájdalmas, néha megmosolyogni való képet egy ingatlan ügynöknő hétköznapjairól.

Persze, a spanyolul értő közönség nevetése sokat számított nálam abban, hogy megérezzem ennek az előadásnak az erényeit: a bátorságot, amivel Barbara, ez az igazán nem női a bájaival hódító hölgy, belopta magát a szívembe, a természetes színpadi létezés, mondjuk ki, a tehetség nyilvánvaló jelenléte tudott hatni rám a nyelven túli - és mögötti régiókban. A legszebb ív az volt, amikor a háttérben különböző ingatlanok képét mutatva hirdetett, tett ajánlatokat. A színpad egyik feléről a másikra rohanva próbálta egy-egy ház, lakás erényeit ecsetelni, egyre viharosabb tempóban süllyedve a luxuslakásoktól a nyomornegyedek, pléhvárosok összetákolt viskóiig. Szinte a végkimerülésig fokozta a tempót, egyre rövidebb szöveg után kellett váltania a következőre, mint egy hosszútávfutó a táv végén, légszomjtól összeesve fejezte be. De máris előjött mint új-diplomás négyszög-fedelű ’akadémiai’ kalapban, a szeme előtt himbálózott a báb-rojt.

A darab valószínűleg önéletrajzi ihletésű, egy amatőr színész éles szarkazmussal adta elő életének kettősségét, ami finom tágítással válik egy önéletrajznak induló monológból fájdalmas korrajzzá. Barbara Dél-Amerikát s benne Chilét is fel tudta villantani egy életrevaló fiatalasszony szemével. Társadalmi érzékenysége kétségbe nem vonható, de előadásától távol állt minden propagandisztikus szándék. Így hát végleg el is tudta hessegetni belőlem a távozásra ösztökélő színházi kisördögöt. ’A színésznek egy karakter megformálásakor még inkább önmagával azonosnak kell lennie, mint akkor, amikor privát személyként létezik a színpadon.’ Hallottuk másnap a szakmain. Az előadás a fikció és realitás egymásnak feszülése, dialógusba lépése. Barbara a szakmai beszélgetésen elmondta, hogy minden előadás előtt ismerkedik a helyi ingatlan piaccal. Így tette ezt Monacóban is, ahol köztudomásúan égbeszökőek az ingatlan árak.

08.22. Théâtre Princesse Grace

A cseh KUK diákcsoport Az étterem címmel mutatott be egy konyhai-közétkeztetési darabot. Hogy a csehek miért ezzel az előadással álltak ki, nem tudom. Ennél százszor jobbakat láttam tavaly Hronovban a nemzeti fesztiváljukon. Az ajánlójukban Orwell Állatfarmjára hivatkoznak, amiből az előadásuk még nyomokban sem tartalmaz felismerhetően semmit. Egy konyhai személyzet (iskolai menza) idomítását látjuk hosszú perceken keresztül. Főzőcskéznek, kavargatják a levegőt, kopácsolnak a húsklopfolóval, csilingeltetik a mikró ajtaját…

Meglehetően kaotikus előadás, kedvesen lelkes, de alapvetően dilettáns színjátszókkal. Leginkább Webster A konyhája jöhetne ide háttérként, de így ebben nincs egyénítés, nincsenek sors-töredékek, sajnos akció is alig. Ráadásul nyelvileg is teljesen magára hagyják a közönséget – tesznek-vesznek a lábosok között a márkajelzésként időnként felmutatott cégcímer alatt. Aki nem tud csehül, abszolút hoppon marad. Az egyetlen színházi szempontból értékelhető mozzanat az inspektor érkezése: itt azért érződik, hogy mire is lenne képes ez a csapat összecsiszoltság, akció-összhang tekintetében.

Valamit főztek, valamilyen ételt a tányérra tesznek – de nem nekünk.

Az ausztrál csajok őfelsége II. Albert monacói herceg és ausztrál származású felesége jelenlétében adták elő April de Angelis: Színházi kreatúrák című darabját. Nagyszerű társulat, kifinomult színházi ízléssel és jó komédiás érzékkel megáldott 5 nő + egy finoman alájuk muzsikáló csellista volt a színpadon. A XVII. század második felében vagyunk, a Franciaországból hazatérő II. Károly megnyitja a puritánok által bezárt angol színházakat, a férfiaknak többé nem kell női szerepeket vinniük. Előttünk a kor 5 neves színésznője – köztük Nell Gwynn és Mary Betterton -, atelier darabot látunk a színésznői sorsról, sikerről, bukásról, a budoárok titkairól, közben szakmai tréninget is bemutatnak: miként kell valamit megmutatni, érzelmeket, indulatokat, a felszíntől le a lelki mélységekig. Miként kell viselni egy kosztümöt, tartani egy kelléket, hogyan lépkedj a színpadon, ha fenségesnek vagy elesettnek akarsz látszani? Mi lesz a sorsa a teherbe esett primadonnának, aki az utcára kerülve kurva lesz?

Mindenki kiemelkedőt alakít itt, szinte vibrál előttünk a színpad, jók a csellista átkötései, finoman viszi nyugvópontra a felizzó, szándékok és indulatok sokaságában bővelkedő előadást. Külön említést érdemel, mert frenetikus az „órajárást testtartásokkal” bemutatott érzelmi skála jelenet.

Az oroszok Szerelmi komédiájukkal ismét meg tudták lepni az itteni közönséget. Szurgutból jöttek, a nevük GROTESZK Színház, és egy némafilm sitcomot adtak elő a szerencsétlen, szerelmes festőművészről, a reá vágyakozó leányzóról, akit a gonosz és pénzsóvár apa egy gazdag ficsúrhoz kényszerítene inkább. Szóval a történet a lehető legsematikusabb, a figurák már-már rajzfilmszerűen túldimenzionáltak.

Lehengerlően biztos játéktudással, egy némafilm színpadi illúzióját megteremtő stílusbravúrt hajtanak végre. Az biztos, hogy nem amatőrök! Teljesen birtokában vannak a pantomim- és más mozgástechnikáknak, arcmimikájuk, érzelmeket, szándékokat kifejező gesztustáruk egyéniségükre szabott. Az előadás maga nagyon sűrű töltésű, talán csak az utolsó 10-15 percre hagyott alább a rendező, Viktor Proskuryjakov ritmus- és időérzéke. Néhány, számomra felejthetetlen színpadi futam, például amikor a szomorú leányzó kővel a nyakában vízbe veti magát, utána szerelme ugrik a bokáig érő patakba, hogy megmentse, majd jönnek az őket üldöző rossz fiúk, akik valóságos fuldokló versenyt rendeznek, vagy a négyes ágyjelenet, amikor hengerként görgetik egymást ide-oda az ágyon.

Nagyszerű a kapzsi apa mozgása, maszkja – tar fej, oldalt és hátra szerteálló, bozontos hajsörték, s mindehhez valamilyen csúszómászós, pocak előretolós mozgás – ez a figura a legjobb Chaplin filmek gonosz figuráit idézi. De sorolhatnám a többi alakot is, szinte minden antrée külön kiemelést érdemelne. A siker, persze óriási, az első előadás, melyet felállva tapsolt meg a közönség.

08.23. Théâtre des Variétés

A dán Inkognito csoport Disintegration (Széthullás) című előadását már láttam valahol egy fesztiválon. Akkor sem tetszett és most sem. Két fiatal színész játssza benne kisded játékait, amolyan felnőtt gyerekjátékként adják elő a jeleneteiket. Talán ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor a felnőttek próbálják utánozni a gyerekrajzokat. Már-már zavarba ejtő őszinteséggel játsszák el lelki összefeszüléseiket, de valahogy mégsem tudják áttörni személyes aurájukat, bár mindent elkövetnek ennek érdekében.

A ma divatos gender-play jegyében nemet is váltanak, a fiú melltartót vesz fel, kibontja hosszú haját, a lány törülközővel szorítja laposra a mellét, s így játsszák el az ellenkező nemi szerepet. Sajnos, nem tudják elkerülni az illusztrativitás csapdáját. Sokszor fizikai színházi eszközökkel mutatják meg azt, amiről beszéltek éppen.

A dánok után a franciák léptek színpadra (Théatre des 400 Coups - Brignais) egy Commedia dell’Arte és Moliere korát egyszerre idéző stíluskeverékkel. Kicsit nehézkesen passzintható össze a két kor színházi stíluseszménye, ami az előadáson is érződött. A ’La Tête Noire’ (A fekete fej) csavaros fordulatokban bővelkedő, egy korábbi színházi korszak eszközeit is felhasználó francia vígjáték. Van ebben házasságszédelgés aranyért, személyiségcsere, csalás és ámítás. Jókedvű népszínházat láttam, sok tánccal, énekkel, igényes bőr maszkokkal. A szereplők közül kettő volt valamilyen szinten birtokában annak a játéktechnikának, ami ehhez a műfajhoz kell (Arlecchino és Pantalone), elsősorban a tartás-, a járásmód és a megszólalás előtti gesztusok tekintetében.

Érezhetően aprólékos figyelmet szenteltek egy-egy karakter kidolgozására és arra, hogy gyors és egyszerű eszközökkel váltsanak a figurák között. Az arányérzékkel voltak gondjaim, nem jól gazdálkodtak az idővel, az előadásban minden kicsit hosszabbra nyúlt a kelleténél. A csapat érezhetően része egy kisváros közösségének, több korosztály játszik benne együtt örömmel és odaadással – sokszor ez rokonszenvesebb számomra, mint a ’nagy művészet, a grand art’ jegyében túlpumpált amatőr előadások. Ilyennel is lehetett találkozni itt, Monacóban.

Az argentin GRUBO CANÍBAL (micsoda névválasztás!) előadása az Argentin Nemzeti Színház felejtésre ítélt Történeti Múzeumában játszódik, ahol már csak a személyzet (az igazgató, egy teremőr és egy biztonsági őr) van jelen, ők se tudják, hogy miért vannak még itt. Három éve senki nem tette be ide a lábát, a tárgyak pusztulnak porosodnak. Egy napon, ahogy ez lenni szokott, megérkezik a LÁTOGATÓ, és a leszedált, pótcselekvésekbe menekülő személyzet újra aktivizálja magát, mégpedig a protokoll szerint: az igazgató adminisztrál, leltárt készít, a teremőr lelkesen ismerteti a kiállítási tárgyakat, a biztonsági őr bemelegít, aztán agresszív akciókkal rémisztgeti a látogatót, ha véletlenül hozzáér valamelyik tárgyhoz. Aztán szép lassan kiderül, hogy ez a titokzatos idegen megváltoztat mindent a múzeumban (író: M. Nocon, r: Mauro Molina).

Az eddigi program legmeglepőbb előadása. A négy fiatal színész úgy játszik, mintha csak valami diabolikus csínytevés részese volna. A játék teli öniróniával, pergő tempóban varázsolják elő az itt feledett színházi kellékeket, kosztümöket, köztük az argentin nemzeti zászlót. Magamban kapcsolom ezt az előadást a chilei lány szólójához. Abban is, ebben is a felfoghatatlan abszurditás természetes medre a játéknak. A normalitáson túli csak nekünk, nézőknek meglepő, számukra maga az élet. Az egészet áthatja valami fanyar, generációs keserűség: mintha a kultúra őrhelyein posztolnának, de ez már senkit nem érdekel igazán, és hogy milyen pótcselekvést választunk magunknak ezen az őrhelyen, az a mi dolgunk.

(A cikk második részét hamarosan olvashatjátok a Játékosban!)