„A szabadságot keresők megtalálják egymást” – Formanek Csaba évértékelője

Mit jelent az igazi függetlenség? Meg lehet-e ismerni önmagunkat? Miről szóljon a megalkuvás nélküli színház? És mi ennek az ára? A 2017-es évben többek között ezek a kérdések foglalkoztatták Formanek Csabát, aki pár éve állandó társulat nélkül, de egyre növekvő sikerrel játssza előadásait a budapesti Patyolatban és több vidéki helyszínen. Évértékelő sorozatunk újabb epizódjában szövetségünk elnökségi tagja válaszolt múltat és jövőt firtató kérdéseinkre.

- A korábbi tervekhez képest hogy sikerült a 2017-es év?

Formanek Csaba: Visszaolvasva a tavalyi interjút, elég sok mindent sikerült megvalósítani az előzetes tervekből: elkészült Senki se mer egyedül élni című előadásunk, játszottuk a többi, már meglévő produkciókat, és októberben bemutattam a Hádész – Látomások az Alvilágból című legújabb monodrámámat is. A nyári táborok és az őszi műhelymunkák révén a csapatjáték sem maradt ki az életemből, ráadásul úgy, hogy nem kellett semmilyen kompromisszumot kötnöm. Igazán termékeny év volt, a belső fejlődés szempontjából talán kiemelkedően.

- A 2017-es év alapján melyik lenne az a 3 szó vagy kifejezés, mellyel a munkátokat jellemezni tudnád? Miért éppen ezek?

F. Cs.: A legfontosabb a függetlenség. Ez nálam nem szervezeti kategória, hanem életmód kérdése. Pár évvel ezelőtt a társulati léttel együtt leszámoltam a pályázatfüggőséggel is, így nem kell igazodnom különféle kiírásokhoz, bürokratikus rendszerekhez, vélt vagy valós művészi tendenciákhoz. Nem kell magamat félig hivatalnokká képezni, hogy megfeleljek a „formai követelményeknek”. Igazán felszabadító érzés, hogy így is lehet létezni és színházi munkát végezni. Persze ennek a következménye egyféle „szegény színházi” működés: kevés vagy éppenséggel egyetlen szereplő (mondjuk éppenséggel jómagam), szűkös anyagiak, visszafogott előadásszám.

A másik oldalon viszont, úgy érzem, a figyelmem a lényegre tud összpontosulni: a szellemi-lelki folyamatokra, a dramaturgiára, a színészi jelenlétre, a szöveg legapróbb részleteire, a közönséggel való kapcsolatra. 2017-ben nem lehet panaszunk a nézőszámra sem, többségében telt házzal futottak az előadásaink a Patyolatban, és a vidéki vendégjátékokon is. Magunk is meglepődünk, amikor a közönségünk háromnegyede ismeretlen nézőkből jön össze – ez nem volt mindig így. Ez azt jelzi, hogy különösebb marketing nélkül is terjed a híre a munkánknak. Lehet, hogy arról van szó, hogy a szabadságot kereső emberek előbb-utóbb megtalálják egymást. Nekem talán csak az a dolgom, hogy afféle színházi Diogenészként elősegítsem, esetleg provokáljam ezt az emberkeresést és egymásra találást.

Weiner Sennyey Tibor: Diogenész (fotó: Fekete Attila)

Elmélyülés. A korábbi években – a pályázati versengés és a hírnév-fokozás miatt – én is belekerültem az előadásdömpingbe, nyomtuk a gázpedált, egyszerre futott 6-7 előadás, befogadtunk másokat, fesztivált szerveztünk, turnéztunk bel- és külföldön. Persze ennek is megvolt a maga létjogosultsága és szépsége is, de visszagondolva: arra sem volt időm, hogy egy könyvet elolvassak. Az igazi függetlenség tehát egyúttal szabadságot ad, és ugyanakkor lecsupaszít, laboratóriumi körülményeket teremt a saját színházi nyelv kutatásához és kialakításához.

Tavaly több táborban és műhelymunkában vehettem részt oktatóként, ami őszre meghatározó vonulattá változott. Jelen pillanatban is vezetek két workshopot: egy drámaírói és egy színészi kurzust – mindkettő elég intenzív, és más-más módon rengeteg előkészületet igényel tőlem is, és a résztvevőktől is. A hangsúly az előkészületek, a megismerés, a gondolkozás, a meditáció, összességében az elmélyülés felé tolódott bennem, úgy látom a színházi előadás, - ha tetszik: maga termék - már „csak” ennek a folyamatnak a következménye, kifutása.

„Senkise”. A tavalyi év mindkét bemutatója (Senki se mer egyedül élni, Hádész) a személyiség(ek) szétbomlását, lecsupaszodását, az én (az ego) felszámolását és ezzel együtt megújulási kísérletét mutatja be. Szépen illeszkedik a diogenészi vonalhoz, vagy a Halottaskönyvhöz: ezekben az előadásokban szintén az a kérdés, milyen külső rétegeket kell az élet során lehántani magunkról, hogy közelebb kerüljünk az újjászületéshez, vagyis végső soron önmagunkhoz. Hogy ez éppenséggel mikor fájdalmas vagy éppen komikus folyamat, és hogy sikerrel járhatunk-e, vagy esetleg eleve kudarcra vagyunk ítélve? Mindegyik előadás kicsit más választ sugall, más szemszögből közelít, de mindannyiszor az a tapasztalat, hogy az élet beavatások sorozata, melyek során radikálisan elveszítünk valamit, el kell veszítsünk nagyon is sok mindent, hogy méltóvá váljunk… mire is?… talán a kegyelemre.

Senki se mer egyedül élni (Pusztai Lucával - fotó: Fekete Attila)

- Melyik előadásotok próbáira emlékszel vissza a legszívesebben?

F. Cs.: Az előbbiek közül nem tudnék választani, mindkettő nagyon emlékezetes. Egyszerre zajlott az írói, a színészi és a rendezői munka, no meg a látványtervezés és -kivitelezés. Közös bennük az is, hogy lakásban zajlottak a próbák, és csak utolsó szakaszban kerültek színpadra, valamint az is, hogy lelkileg nagyon felzaklatott és megviselt mindkét folyamat. A Senki se mer egyedül élni talán csak azért volt könnyebb, mert Pusztai Lucával közösen dolgoztunk – bár két erős személyiség vagyunk, úgyhogy a darabbéli párhoz hasonlóan keményen meg kellett küzdenünk egymással és saját magunkkal.

A Hádész viszont már igazán „pokoli” élmény volt. Nem is tudom, melyik része kínzott meg jobban: hogy meg tudjam írni, amit igazán szeretnék, vagy hogy megtanuljam azt a rengeteg és bonyolult szöveget, ami végül kifolyt belőlem. Hetekig szinte senkivel sem találkoztam, hogy ezt végig tudjam csinálni. Végül is a darab is erről szól: leereszkedés sötét tartományainkba, és az onnan való újjászületés. Lehet, hogy ideje volna egy könnyed vígjátékot csinálni?

- Volt-e olyan workshop, műhelymunka, színházi tréning, ami előrelendítette a csapatot, és amit akár másoknak is ajánlanál?

F. Cs.: Nyáron két drámaíró műhelyre is sor került (Békéscsabán és Zalamerenyén), ez a vonal szélesedett ki most Esztergomban, ahol már 8 hónapon keresztül dolgozunk a résztvevőkkel. Nyilvánvaló, hogy a drámaírás sem egy egzakt tudomány, ráadásul idehaza nem is nagyon van hagyománya a műfaj taníthatóságának. Vannak-e kiemelhető szakmai szabályai, milyen szempontoknak feleljen meg egy-egy drámai mű, egyáltalán: hogyan kell elkezdeni drámát írni, vagy mit tegyen az ember, ha drámaíró szeretne lenni? És persze, hogy miért és kinek is írjunk? Tele voltam tehát kérdőjelekkel, sok bizonytalansággal. Különösen a hónapokat átívelő kurzus kapcsán – ennek most tartunk a felénél. Talán a végén megérne majd egy külön cikket a tanulságok összegzése, most csak röviden annyit: a kérdések nem csökkentek, inkább szaporodtak. Szerencsére! Ez is egy élethosszig tartó tanulás lesz.

A drámaíró műhely munkabemutatója Zalamerenyén (fotó: Fekete Attila)

A másik nagy tapasztalás A színészi extázis útjai című workshopom, mely az őszi első forduló után a második szakasznál jár, mindkét alkalommal maximális számú résztvevővel. Itt a munkát kétfelé osztottam: kéthetente közös színészi tréning, a közte lévő időben pedig egyenként fogadom a résztvevőket, és egy-egy monológon-szólójeleneten dolgozunk a szenvedély témájában. Hiszek abban, hogy a színészi munka sok-sok egyéni felkészülést igényel. Lehetne úgyis mondani, hogy az én színészi esztétikámba sok jut a drámaíró vagy a rendező magányából. Bizonyára azért is van ez így, mert a színésztől teljes értékű alkotói munkát várok: nem olyan lénynek fogom fel, aki utasításokat hajt végre, de még csak olyannak sem, aki ilyen vagy olyan képességei révén mások csodálatát vívhatja ki. Mindezt megteheti, örülhetünk neki, de ettől még nem lesz jó színész. Azt hiszem, akkor jár helyes úton, vagy legalábbis engem ez érdekel, ha valahogy a saját személyiségének központjába képes küldeni a szöveget, a mozdulatot, jelenlétének teljes ívét, vagyis a teljes alakítást. Ehhez azonban rendkívüli – a hétköznapinál legalábbis mélyebb - önismeretre van szükség, és erre már ráépülhet a technika. De hogyan ismerheti meg önmagát az ember? És mi történik vele a színpadon, amikor éppen ezt a megismerést végzi? Vagy másképpen: miféle szenvedélyt ébreszt (bennünk) a saját tükörképeink vizsgálata? Innentől válik ez egy roppant izgalmas, személyes felfedezőúttá. Külön cikket ígérek most ebben a témában is.

- Melyik előadásotokat játszottátok a legtöbbször ebben az évben? Miért éppen azt?

F. Cs.: Mivel új bemutató volt, a Senki se mer egyedül élni című darabunk futott a legtöbbször, de maradt azért hely néhány Kirkének, Halottaskönyvnek, Hádésznak - és persze Weiner Sennyey Tibor Diogenésze is kimászott olykor a hordójából, hogy felbolygassa a kedélyeket. Közben eltemettem első monodrámámat, a Factura Lamiaceae-t, hogy jusson lelki tér a friss hajtásoknak.

Jó látni, hogy a Senki se… ezalatt a pár előadása alatt amolyan kult-darabbá vált, melyet több fesztiváldíj és elismerő kritika éppúgy jelez, mint az, hogy a szinhaz.hu a 2017-es év legjobb 10 budapesti előadása közé válogatta be, sőt, még kritikusi díjra is jelöltek miatta – persze nem kaptam meg, ahhoz eleve többen kellett volna lássák a szavazók köréből. Tessék! Tavaly még dühöngtem a toplisták miatt, most meg felkerültünk egyre! Zavarba ejtő… A legfontosabb persze a közönség személyes érintettsége, ami egyes visszajelzések szerint hónapokon át kitart az emberekben. Titkon azt remélem, a darab hatása nem csupán „színházi”: ha csak egy picit segít az emberi kapcsolatok tisztábban látásához, már nem hiába készítettük el.

- Melyik az a 3 szó, ami a 2018-ban előttetek álló feladatokat meghatározná? Miért ezek?

F. Cs.: Azt hiszem, az előbbiek alapján különösebb magyarázat nélkül sorolhatom: függetlenség, elmélyülés, megsemmisülés és újjászületés.

Hádész - Látomások az Alvilágból (videóajánló)

- Hogyan látod, 2018-ban mi lehet a Magyar Szín-Játékos Szövetség legfontosabb, reálisan elérhető célkitűzése?

F. Cs.: Összetett téma. Készítettem egy interjút Regős Jánossal, az MSZ-JSZ elnökével, rövidesen közzétesszük. Ebben minden fontos kérdést végigjártunk, reflektálva a többi társulat észrevételeire, tanácsaira is.

- Ha hirtelen kapnál 20 millió forintot, mire költenéd?

F. Cs.: Az jó sok pénz… Mire is? Rendezném az adósságaimat... Személyi kiadásokra: a színészekre, egy állandó technikusra, teremköltségekre. Bizonyára bátrabban vágnék bele produkciókba, több munkatárssal. De nem biztos, hogy jót tenne...

Lehet, hogy furán hangzik, de most éppen szeretek hónapról hónapra megküzdeni minden pillanatért. És végül is egy „radikális művész” éljen is így! Ha jól csinálom, megy magától is. Ha meg rosszul, akkor azon már sem állami, sem más ajándék pénz nem segít. A valaha nagyképű, de ma már szerény Diogenésszel szólva: „Minden pénz hamis. Nekem sokkal értékesebb vagyonom van.”

(Borítókép: Illés Csaba, KB35)