Rétegek a mélyből - FESZT-FEST 2019.

December 6. és 8. között 14. alkalommal zajlott le a Feszt-Fest, vagyis a Fesztiválgyőztesek Fesztiválja a Magyar Szín-Játékos Szövetség szervezésében a MU Színházban. A találkozó ismét nagyszerű élményekkel és tanulságokkal gazdagította a résztvevőket, és újra bebizonyosodott, hogy milyen sokszínű életet él és színvonalas előadásokat készít a nem-(feltétlenül!)-hivatásos színházi világ. Formanek Csaba zsűritag beszámolóját közöljük.

A fesztivál ötlete és megalapítása Nagy András Lászlóhoz, egykori MSZ-JSZ-elnökünkhöz köthető, aki hosszú éveken át szívós munkával és a széles látókörhöz makacsul ragaszkodva terelte közös csúcstalálkozó alá a különféle korosztályú, társadalmi hátterű és sokszor célkitűzéseikben is jócskán különböző csoportokat és alkotókat. Az elitképző válogatás mindig nehézkes és szubjektív folyamatát nagyvonalúan helyettesíti az az elv, hogy minden más, az előző évadban megrendezett színjátékos fesztivál győzteseit hívják meg a szervezők.

Ebből lesz aztán az a furcsa, tarka-barka közeg, amiben együtt versenyzik a 20 fős gyermekcsoport felnőtt színjátszók Székely Csaba-adaptációival, vagy akár profinak is nevezhető monodrámával, és határon túlról érkező nagyszabású népszínművel – hogy csak az idei felhozatalból emeljünk ki pár példát.

Éppen ezért a fesztivál versenyjellege egyszerre jelent motivációs energiát, alkalmas a figyelem felkeltésére, segíti a múltra való visszaemlékezést (lásd előző évek díjazottjai), ugyanakkor teher és kötelezettség is, sőt, bizonyos értelemben illúzió: mindenkinek önmagához és a maga (választott) közegéhez képest kell a legjobbnak lennie (vagy már az is!), és nem a másik munkájához viszonyítva. Ráadásul sokáig egyetlen fődíjat adott ki a fesztivál, a legjobb előadásnak járó Paál István Diplomát – még szerencse, hogy az évek alatt a más-más összetételű zsűrik egészen változatos műfajú és hátterű produkciókat tüntettek ki vele. 2017-ben a Szövetség alapított két nívódíjat, ami kétségtelenül árnyalja a „végeredményeket”.

Idén is nehéz helyzetben voltunk Zalán Tibor és Mispál Attila zsűritársaimmal (a pénteki napon Léner András ugrott be Z. T. helyett), hogy a már eleve magasan elismert és kiváló előadások közül melyeket emeljük ki, így közösen, hármunk kompromisszumos ízlését (hangulatát?, élményét?, szakmai preferenciáit?...) tükrözve.

És végül persze lettek díjak, de ami ennél fontosabb, hogy megvalósult az egyik legfontosabb eposzi kellék: a seregszemle. Ami ugyanis a Feszt-Fest versenyjellegében anomália, az hatalmas előny, ha szemleként fogjuk fel a rendezvényt. Mert felvonul itt a gyermek-, diák- és felnőtt színjátszás, a fővárosi, vidéki, határon túli csoportok színe-java – és ha idén éppen nem is fellépőként, akkor a nézőtéren, a büfépultnál vagy a szakmai beszélgetésen. A Feszt-Fest – mint minden jó színházi találkozó – leginkább a hosszútávfutóknak kedvez, akik lehetőleg végignézik a teljes műsort (sajnos kevesen), és egy hatalmas lelki-szakmai pillanatképet tudnak rögzíteni a magyar színházi élet mélyrétegéből.

Mélyréteg, mert mindenki innen jön, és ide hullik vissza, mert ez nem a verseny-, hanem a "tömegsport", itt a sikert nem a gázsikban mérik, hanem csupán az őszinteségben.

Abban pedig nem szenvedünk hiányt.

Szubjektív érzéscsomagok, emlékmorzsák, dilemmák következnek most – nem időrendben, hanem korosztályonként csoportosítva a látottakat.

„Minden jól van!”, avagy a gyerekek színháza

Bevallom, szinte mindig meghatódom a gyermekszínjátszók produkciói láttán, talán azért, mert a színházban eleve van valami alapvetően gyermeki, és nekik még nem kell semmit eljátszaniuk ebből. A színpadon emiatt bármivé átváltozhatnak úgy, hogy közben önmaguk maradnak. Kis túlzással: elég megtanulni a játék szabályait, és csak létezni benne. Ez könnyen hangzik, de sokkal nehezebb megvalósítani egy élénk, zsibongó gyerekcsoporttal, hozzájuk illő eszközökkel. A látott négy előadás közül a legerősebb pillanatokat talán akkor éltük meg, amikor markáns egyéniségek ki tudtak ragyogni, majd könnyedén visszasimulni a csoport közös munkájába.

A füleki Zsibongó Kisszínpad A kis kuruc című előadásából biztosan emlékezetes marad a címszereplő kisfiú nagyszívű, intelligens játéka, a nagyszerű humorú és energiájú fiúcsapat, a példamutató tartással lovagló kapitány, vagy az osztrák báli hercegnők érzékeny-ironikus megjelenítése a lányoktól. A képzőművészeti igénnyel elkészített könnyű kartondíszletek – melyek egyszerre jelmezek, kellékek és bábok is –, a pontos és tiszta koreográfiával karöltve olykor költői magasságba emelték az előadást.

(Az előadás felvételét itt megnézhetitek: https://www.televizio.sk/2019/08/44-duna-menti-tavasz-a-fuleki-gimnazium-zsibongo-kisszinpada/)

Egészen más feladatot vállal a komáromi Színt Vívők csapata Színházasdi című előadásukkal. Formailag inkább egy etűdsort, drámajáték-füzért látunk, ami mégis egyféle (anti)történetté, önironikus portrévá alakul szűk negyedórás játékideje alatt: mit kezdjen egymással 20 lány, ha színházi előadást szeretne csinálni fiúk nélkül? Az ember csak kapkodja a fejét, mennyi mikroesemény történik ebben a kislány-tömegben, sok jó humorral, játékossággal, önkép-kereséssel, éppen életkorukhoz illő problémák önazonos érintésével.

Színházasdi-felvétel

A tatabányai Szálka Stúdió színjátszói már fiatal gimnazisták (hogy miért kerültek a gyerekcsoportok közé, nem tudom…) Univerzoom című előadásuk A kis herceg alapján készült, és bár felismerhetők benne közös motívumok, szerencsére jó messzire bolyongott el az eredeti alapműtől. Családi és iskolai jelenetek követik egymást nem kevés társadalomkritikai éllel, miközben kozmikus távlatokba is kiröpítenek színes labdáik körforgásával. A változatos, pergő ritmusú és sokféle színházi eszközt felhasználó produkció olykor picit mechanikus játékmódba csúszik (még mindig jobb, mintha érzelgősségbe csapna át), és fokozatosan egy megrendítő egzisztenciális szertartásjátékká tágul.

Univerzoom-felvétel

Személyes kedvencem a legifjabbak színházai közül az érsekvadkerti CsepPet csoport Mese a lányról, aki nem beszélt című előadása volt. A misztikus, olykor szinte horrorszerű elemekkel szőtt történet során (Tóth Krisztina meséjét dolgozta át a csapat egy kollektív drámai elbeszéléssé) el is felejtettem, hogy gyerekek előadását nézem. Remek zenei és ritmusjátékokkal, kórusdalokkal, egyszerű mégis ötletes térszervezéssel egyre nagyobb téttel bomlanak ki olyan témák, mint férfi-nő, szülő-gyermek kapcsolat, szegénység, a kulturális különbségek elfogadása. Pszichoanalitikus eszközökkel akár szédítő mélységekig is elemezhetnénk ezt az összetett mesét, de szerencsére az előadásmód nem kényszerít minket erre: „Minden jól van!”, hangzik el az utolsó mondat, és egyszeriben helyrebillen bennünk a világ. A tapsrendben már ismét gyerekeket látok. Ők ott voltak végig, én meg utaztam belül egy hatalmasat.

Mese a lányról, aki nem beszélt - az előadás videón

Végtelen tükrök - A diákszínjátszók

A diákszínjátszó mezőny szintén nagyon erős volt idén a fesztiválon. Ennek a korosztálynak már jobban meg kell küzdenie a hiteles színészi pillanatokért, hiszen a személyiség összetettebb, a világképek bonyolódnak, és talán az sem véletlen, hogy leggyakrabban a felnőtté válás problémái, olykor lehetetlenségei kerülnek a művek középpontjába.

Itt már érezhetően nagy a tét: van, akinek a saját személyiségét, képességeit, közösségi viszonyait tükrözi vissza a színház, s van, aki szakmaként fogja fel, és a közönséghez szeretne szólni minél érvényesebb és komplexebb színházi-színészi eszközökkel. A diákszínjátszásban ez a két nagy energia (az önismeret és a világba való belelépés, beleszólás energiája) szövődik szinte kitapinthatóan mégis szétszálazhatatlanul és kavargóan egymásba.

Spleen és eksztázis dialektikája – Mielőtt meghaltál

A Soltis Stúdió Mielőtt meghaltál című előadását már láttam korábban Celldömölkön – most sokkal jobban tetszett. Bizonyára én magam is nyitottabban voltam jelen. Úgy éreztem, a színészek ezúttal pontosabbak, ihletettebbek voltak, és talán a MU Színház kistermének kockaszerűsége is erősebb teret, robbanthatóbb bezártságot szervezett a produkció köré. Elise Wilk A zöld macska című darabjának a rendező és a dramaturg által átírt szövegváltozata viszont most sem győzött meg irodalmi vagy drámai erényeiről. Sőt, néha kifejezetten irritált az a kicsit trainspottingosra hangolt tipikus kamasz-spleen, ami a mondatokból árad, különösen, ha mindez egyneműbb-egykedvűbb szövegmondással társult.

Az előadás videóajánlója

Mégis sikerült Nagy Péter István rendezőnek és a színészeknek kiemelni a darabot ebből az irodalmiasnak ható önszuggesztióból, egyrészt az eleven, fizikailag és szellemileg is izgalmas színészi jelenléttel, másrészt azzal, hogy a produkció kézikamerán befutó élő képeit vetítette a színészek mögé, végtelenül megsokszorozva így a játékteret. Ebben a vizuális orgiában a dimenziók között úgy közlekedhet a néző, ahogyan a darab szereplői saját lelki-tudati síkjaikban. Vagy ahogyan az őket megfigyelők (mi magunk, a nézők) csavarodunk saját termékeny vagy terméketlen asszociációinkba. Az élő adásban visszatükröződő élőadás interferáló hullámain érzékelésünk megborul, az okok és okozatok, a kint és bent, a valóság és az illúzió, a szerephatárok és az önképek összemosódnak. Amikor mindez az eksztatikus party-jelenetben kicsúcsosodik, akkor kiemelkedünk a színházi keretekből, nehéz megfogalmazni, hová, egyszerre egy közös, mégis nagyon magányos térbe és időbe.

Vérmérséklet vagy idegrendszer kérdése talán, én nézőként igénylem, hogy az előadás minden rétegével egyszerre tudjak menni. A Mielőtt meghaltál sűrű vizuális, akusztikus és lelki szövetében azzal szembesültem, hogy a történetről, a verbális közlések kisebb-nagyobb falatjairól folyton lemaradok, annyira lefoglal, hogy fizikailag, érzékileg mi történik a térben. Ettől pedig olyan érzésem lett, hogy szinte bármilyen szöveg elhangozhatna hasonló módon, s hogy a túl sokat is emlegetett zöld macska éppolyan „blöff” ebben a valójában posztdramatikus színházi boszorkánykonyhában, mint a kő abban a bizonyos levesben.

Az élet értelme (vagy nem) - Pippin

Könnyedebb műfajban, de hasonlóan átfogó generációs kérdéssel foglalkozik a VMG Pippin című (nem) musicalje, mely a tavaly 11-dikes, mostanra végzős osztály előadása Perényi Balázs és Szalai Ádám közös rendezésében. Ennek a (nem) fejlődéstörténetnek a hőse bármelyikünk lehetne, hiszen Pippin éppolyan bizonytalanul és saját szenvedélyeitől szorongva tévelyeg a felnőtté válás ösvényein, ahogyan hosszabb-rövidebb ideig valamennyiünkkel megtörtént, vagy történik éppen most is.

Az előadás egyszerű, de pontos színházi nyelve, a játszók természetessége, abszurd iránti érzékenysége igazán szimpatikus, közvetlen élménnyé teszi ezt a gyorsan elröppenő 1 órát. Néhány lírai-vizuális megoldását erősen a fejembe vésem, nehogy egyszer majd tudattalanul lopjak belőle. Meghatók, jól hangszereltek a dalok, különdíjas a kacsa-alakítás, istenien sokjelentésű, ahogyan a végén minden visszapörög, és a történet és a színház fölfalja önmagát.

Talán most egy árnyalattal kevésbé sikerült energikusan az előadás, mint tavasszal a Vörösmarty Gimnáziumban, de ehhez a MU Színház nagyszínpadi környezete is hozzájárulhatott (ezt nem sikerült mindig a legjobban megtölteni hanggal, jelenléttel), valamint az is, hogy ez volt a darabtemetés, és ez valamennyire áthúrozhatta az érzelmi töltéseket. De nem baj! Sokkal jobb ez így, mintha profin, megbízható nyomvonalon gördülne mindig a szekér.

Akárhogyis, a Pippin nagyon szerethető, széles közönségnek szóló, amolyan felemelő családi előadás (volt), ami nagyszerű színészi és emberi tréningmunka lehetett a diákok számára is.

Billegő szín-harmóniák - Tengerjáró a zöld kékségben

A miskolci ZIG KIMI 12. évfolyamának diákjai az ír mondavilág elemeit használják fel, hogy a hatalom és az egyén viszonyát kutassák. A Tengerjáró a zöld kékségben című előadást bőséges energia és sokszínű színészi eszköztár felvonultatása jellemzi. Rengeteg saját ötlet, kiváló egyéni és csoportos megoldások tárháza bomlik ki a színpadon, de a kissé fésületlen dramaturgia miatt inkább egy izgalmas műhelymunka-demonstrációnak éltem meg a produkciót.

Sokszor úgy éreztem, hogy a tempósabb részeket lassítanám, a máskor pedig felpörgetném az eseményeket, így például rögtön a nyitányra – és általában a mitológiai történetek kifejtésére - több időt hagynék, míg a személyesebb, közvetlenebb, könnyebben követhető megnyilvánulásokat sűrűbbre, ritmusosabbra szabnám. A férfias téma és feldolgozás olykor meg-megbillen a nagyobbrészt lányokból álló, finomabb, árnyaltabb lelkületű csapaton, de ezzel együtt is a diákok alázatos és robbanékony munkája minden elismerést megérdemel.

A nyilas is ember - Orgia

Kétségtelenül az egész fesztivál egyik legizgalmasabb előadása volt a Reménytelen Konvoj Orgiája, melyet rövid időn belül immár harmadjára láthattam. A nyilas uralom dicső napjait feldolgozó produkció Zoltán Gábor regényére támaszkodik (rendező: Regős Simon), de bőven jut hely benne a csapat saját fejlesztésű etűdjeinek is, melyeket a gyűlölet témájára alkottak meg.

Az előadás rögvest az elején egy megrázó erkölcsi alapállásba hívja, kényszeríti nézőt: legyünk most mi is azok a korabeli nyilas(-szimpatizáns) alakok, akik a második világháború végnapjaiban egy kabaré keretében mulatnak a zsidók kegyetlen kivégzésén, és dicsőülnek meg a szélsőséges, hagymázas ideológiában. Ez a színházi-morális csiki-csuki helyzet roppant érzékeny határokat feszeget, és miközben egy komplex dramaturgiai és rendezői őrületet látunk, egyféle Jarry-Artaud-Brecht-keveréket, mintha most egyszerre sokkolna túl és alul az előadás. A szakmai beszélgetésen hosszan elemeztük, mitől működött ezúttal kevésbé, és utólag is úgy gondolom, leginkább a kicsit túlfeszített színészi játék lehet az oka, keveredve némi rutinszerűséggel. Emellett a tér szűkebb lehetőségei is beszorították a produkciót, korábban (a Vörösmarty Gimnáziumban és a Patyolatban) a nagyobb belmagasság, az elegánsabb formát adó függönyözés és árnyaltabb világítás sokat segített az abszurd revüműsor atmoszférájának megteremtésében.

Mivel az Orgiát egy nagyon fontos és összetett előadásnak érzem, mindenképpen ajánlom a csapatnak, hogy szálazzák szét újra ilyen szempontból a jeleneteket, hol milyen hőfokon, milyen belső tétekkel, milyen szerepmaszkok mögül miféle megszólalások képesek abba a pokoli örvénybe rántani a közönséget, amiben az embertelen, állati őrület mögött is meglátjuk az embert, a tragikus bohócot, akinek példája a történelem romjai alól int mindannyiunkat – e jelen korban is - belső önvizsgálatra.

Kitörési kísérletek, haláltáncok, pokoljárás – felnőtt előadások

A Feszt-Festen idén öt felnőtt kategóriába sorolható előadást láttunk, teljesen vegyes műfajokban. A téma és a motiváció ennek megfelelően más és más színházi vállalást, és önmagukhoz képest különböző minőséget eredményezett. A választott irodalmi alapanyag és a csoport lelki alkata, szakmai képességei közötti illeszkedés mindannyiszor döntően befolyásolja az előadások élményét. Ahol a kettő összeszikrázik, egészen magas színvonalú mű jön létre, máshol kisebb-nagyobb küzdelmet okoz a játszóknak és a közönségnek, hogy az eltérő minőségeket összehangoljuk.

Pálinkában ázó szenvedélyek – Székely Csaba: Bányavirág, Bányavakság

Székely Csaba darabjai nagy népszerűségnek örvendenek a színjátékos világban is. Kortárs „csehovi” figurái, pörgő párbeszédei, az erdélyi sorsokat bemutató tragikomikus színművei egyszerre kínálnak jól átélhető élményanyagot, de erős szakmai kihívást is az alkotóknak.

A nagykikindai József Attila Színtársulat a Bánya-trilógiából ezúttal a Bányavakságot mutatta be. Nagy szenvedélyekkel fölépített előadásuk, izgalmas karakterű színészeik, mélyen megélt, sok empátiával játszott figuráik mind imponálóak, végig fenntartják a néző figyelmét, a feszültséget jól adagolják, a cselekményt és színpadi nyelvüket következetesen viszik végig.

Ugyanakkor a tragikomikus kettősségből, ami az eredeti drámáknak nagy erénye, most túlságosan is az előbbi dominál. A keserűség úgy ömlik szét a színpadon, mint ahogy a torkokon folyik le a pálinka, egyféle determinált tragikumot érzünk minden pillanatban, a feloldozás esélye nélkül. Emiatt aztán a darab figurái igazi változás nélkül, hasonló attitűdben szenvedik végig a 90 perces játékidőt. Több humorral, iróniával, kilépve olykor saját önsors-rontásuk vágányából biztosan többrétegű előadás születhetne.

Ennyiben sokkal jobban működik az ugyancsak határon túlról érkező érmihályfalvai Móka Színjátszó Kör Bányavirág című produkciója. Persze az alapmű is több komikumot kínál, mint a Bányavakság esetében, és a társulat nem is szerénykedik jól kijátszani ezeket. Ráadásul úgy, hogy egy percig sem akarnak viccesek lenni. Az erős testalkatú, minden pillanatban robbanásra képes önmarcangoló főszereplő, Varga István kiváló Iván-alakításában végig képes összefogni a darab mély egzisztenciális kérdéseit. Többször Molnár Liliomja jut eszembe a javíthatatlan, makacs jellem láttán. Kiváló társ ebben a doktort alakító Kecskés Zoltán, aki egészen máshogy emészti föl önmagát. Ritkán látható hitelességgel és fantáziával képesek például a hosszú részeges jelenetet előadni, kettősük sokáig emlékezetes marad számomra.

Hozzájuk képest a többi szereplő most inkább a háttérbe szorul, pedig mindenki remekül játszik, de még a nőiesebb energiákat is a férfiak birtokolják ebben a különösen szürreális, és mégis már-már teljesen valóságos pálinka áztatta világban.

Királylányok férfitestben – Játék a csillagokkal

A Nánai Színjátszócsoportot több alkalommal is volt szerencsém látni és mindig jól szórakoztam egészséges humorú, önazonos előadásaikon. Külön elismerésre érdemes, hogy következetesen végzik a felfedezőmunkát a magyar drámairodalom kevésbé ismert zugaiban, és jó pár feledésbe merült színművet sikerült már leporolniuk az utóbbi években.

Gyárfás Miklós: Játék a csillagokkal című darabja is ilyen újra felfedezés, sajnos azonban a gyenge irodalmi alapanyag hibáit nem sikerül igazán meghaladni. Még akkor sem, ha az 5 vagy 6 királylányt egy személyben alakító Góra Róbert minden színészi ötletet és energiát odapakol annak érdekében, hogy egy kellemes abszurddá varázsolja a döcögő és nem túl izgalmas színművet. Méltó társa ebben Khéli Bálint: szerelmes kettősükbe még bizarr erotikus fűtöttséget is képesek csiholni, és közel is jutunk a kívánatos abszurdhoz, ahonnan valami különös létélmény megfogalmazható lenne, ám ehhez az előadás mégis túlságosan visszafogott, illetve talán az marad eldöntetlenül, mi is a célja az egész produkciónak.

Népszínmű katarzissal - Túladunai

Azt hiszem, az operetten kívül nincs is tőlem távol esőbb műfaj, mint a népszínmű, aminek már a nevéről az jut eszembe, hogy az csakis valami műnépieskedő bárgyúság lehet. A kupuszinai Sturcz József Színjátszó Csoport alaposan megforgatta bennem ezt az előítéletet. A Túladunai című darab az egyik szereplő nagyapja, Török Péter által 30 éven át írott regény dramatizált változata. A történet igaz eseményeken alapul, a 100(!) éve működő társulat pedig igazi autentikus tájszólással, jelmezekkel, néptánccal, és a legfontosabb: személyes jelenléttel minden tekintetben meggyőző. A kétórás előadás szinte elröppen: kiváló ritmusban érkeznek az újabb és újabb jelenetek, színváltások, mindegyik figurával lehet menni, ráadásul többféle igazságot képviselnek, és ehhez jól illeszkednek a cselekmény kiszámíthatatlan, mégis sorsszerű fordulatai.

A címszereplőt alakító Molnár Oszkár egyszerre hajlíthatatlanul a becsület mintaképe, másfelől viszont egy tömbből faragott, korlátolt jellem, aki az egyik pillanatban kivívja minden szimpátiánkat, a másikban legszívesebben fölpofoznánk rövidlátása miatt. Ezernyi árnyalattal játszik a női főszerepet vivő Csernai Panna, minden pillanatban új és új arcát mutatva. Az ő figurája is kettős: egyszerre mélyből fakadóan bölcs és üdén felvilágosult, máskor ő is makacsul naiv, türelmetlen és önző. Mindkét szereplő saját kultúrájába, szokásaiba zárva él, és bár a szerelem – illuzórikus? - erejével próbálnak kitörni onnan, a hatalomnak való kiszolgáltatottság, a bennük munkáló öntudatlan történelmi erők a boldog befejezést lehetetlenné teszik.

Igazi népszínházat látunk a több mint 20 szereplő kavalkádjában: középiskolás fiataloktól az idősekig minden korosztály fölvonul, a nekik megfelelő generációs szerepben, alkatilag is hozzá illő karakterben. Jó ízléssel adagolják a zenés betéteket, melyek mégis folyton a cselekmény részévé válnak: egy elsőre csupán díszítésnek ható néptáncos jelenetről kiderül, hogy a kocsmában játszódik, és miközben ott önfeledten mulatnak, a szomszédos házban halott apját gyászolja a női főhős. Ilyen kontrasztokkal van tele az előadás, ami mindig képes felfrissíteni a nézői befogadást is.

A Túladunai egyébként ilyen értelemben több, mint népszínmű: a szegény rétegek világában játszódó, de naiv szereplőin keresztül is nagy emberi drámákat és erkölcsi-társadalmi kérdéseket megfogalmazó történelmi darab, egyféle lelki dokumentum, ami lehet, hogy nem mindig tapossa bele az embert a legmélyebb hamleti bugyrokba, de a felszíni könnyedség alatt nagyon pontos és katartikus előadás részesei lehetünk.

A menekülő ember nyomában - Pillangó

A végére hagyom a fesztivál fődíjas előadását, a hármas koprodukcióban készült monodrámát: a Pillangót. Nem csak azért, mert így illik, hanem mert számomra ez a „legproblematikusabb” mű az összes közül.

A monodráma persze eleve rengeteg kérdést vet föl, például rögtön azt, hogy kihez beszél a szereplő, vagy azon kívül, hogy a közönséggel megoszthassa a gondolatait, minek is beszél valaki magában? Milyen térben vagyunk, milyen időben? És persze végső soron a mesélőt látjuk vagy a főhőst, elképzeljük vagy átéljük az eseményeket, mitől lesz igazi színház és nem tábortűzi történetmesélés, egyáltalán lehet-e egyedül bármit is elmesélni a saját őrületünkön kívül, stb.

Nem mondhatom, hogy az elmúlt években nem foglalkoztam behatóan ezekkel a kérdésekkel, hiszen négy monodrámát is készítettem, és ezekből hármat én magam írtam. Szóval ha úgy érzem, hogy a monodráma korunk legfilozofikusabb színházi formája, talán elnézi nekem ezt a túlzott kijelentést az olvasó.

Balla Richie és alkotótársai a Pillangóban mindent megmozgatnak, ami fölpiszkálja a monodrámák kapcsán bennünk nyugvó lehetetlen gondolatokat. Egyfelől elképesztő színészi teljesítmény, amit látunk – hihetetlen koncentráció kell ahhoz, hogy 100 percet végig tudj csinálni szóról szóra, mozdulatról mozdulatra, gondolatban, érzésben mindig elkapni a következő pillanatot, előtte persze megágyazni neki, utána fönntartani a sugárzást, az atmoszférát, és közben még a közönséget is letapogatni, hol kell megnyomni a műsort, hol kilazítani, hol megpörgetni, hogy lassabbra fogni. Mindehhez egyféle sportolói attitűd és fizikai felkészültség szükséges. A Pillangóban ez adott, a kidolgozottság egészen apró momentumaiig.

Másfelől ott van az alapanyag, a mindannyiunk által ismert – szeretett vagy utált – kalandregény, amit kamaszkorunkban oly izgalommal lapozgattunk (ma már kicsit nehezen idézem fel, miért is szerettem - éppen úgy, mint visszanézve régi kedvenc filmeket csodálkozom, mennyire máshogyan éltek bennem…) Persze jó terep ez a regény az olvasói fantázia számára, megdolgozol, amikor elképzeled a rengeteg szökéskísérletből álló kalandfüzér figuráit, egzotikus helyszíneit, és együtt éled át a főhőssel a túlélésért folytatott heroikus küzdelmet. Ez a hős már nem a népmesék mindent legyőző legkisebb királyfia, de még nem is a lét végső kérdéseibe bonyolódó Hamlet. Valami átmeneti bábállapot. Pillangó talán az, aki mindenáron élni akar, az a felnőtt férfi, akit a gyermek-kamasz mágikusan szeretne életre kelteni, kiröppenteni magából. Felnőtt fejemmel persze, hogy ez már nem tűnik annyira izgalmasnak, és az előadás közben sem villanyoz fel túlzottan a sok egymást követő epizód, még akkor sem, ha plasztikus az alakítás, kreatív a mesélői pozíció színházzá párolása, ha követhető is minden síkon a darab, ha az időszerkezete és dramaturgiája elmésen is van összerakva.

Végül éppen az a hiány telít meg, hogy kicsoda is ez az ember, akinek pokoljárását végigkövetjük. És a magára vállalt gigászi feladat terhe alatt mit akar Richie elmondani önmagáról, önmagán keresztül nekünk? Mert a monodráma esetében muszáj összeforrnia a szerepnek a színésszel, a történetnek az önvallomással, a történelmi darabnak a jelen valóságával. És erre bizony túl sokáig kell várnom, és talán a végén sem kielégítő (bár megrendítő) a válasz. Az utolsó jelenetek kíntömege alatt a főhős fizikailag és lelkileg is megtörik, az addig sportosan zárt, áramvonalas színészi alakítás felszakad, és elkezd valami olyasmi történni, ahonnan szerintem kezdeni kellene az egészet: a megtört ember képével, lelkével, még ha jól lefedve-elrejtve is. És azzal, mit kezd a szabadsággal, amit rengeteg küzdelme és szenvedése ellenére nem önmaga szerez meg, hanem amit a politika és a történelem szeszélye által egyszer csak hozzávágnak.

A MU Színház zárt teréből a kávézóba vezet minket a megroncsolt tudatával és testével küzdő - immár szabad(?) - Pillangó, majd egy rövid zárómonológ után piros csíkos rabruhájában elhagyja a színházat, és beleveszik a budapesti utcák jelenébe. Taps nincs, mosoly van, miközben itt maradunk a nyugtalanító gondolattal, minden eddiginél izgalmasabb fantáziaképekkel, hogy mit kezd magával a mai 21. századi Budapesten a kiszabadult Pillangó.

Charriere megírta a folytatást Szabad vagy, Pillangó! címmel, ami bár kevésbé népszerű, de az első regénynél is megrázóbb, összetettebb mű lett, számos társadalmi és egzisztenciálisan nyugtalanító kérdéssel. Én bírnám, ha láthatnám színpadon is a folytatást – talán legkevésbé az eredeti regényt feldolgozva.