Felkészülés meghatározatlan idejű életben létre - Búcsú Barabás Tamástól

Hosszú betegség után 2021. január 28-án Barabás Tamás, a magyar színjátszás oszlopos tagja, a Vécsey Kamarateátrum vezetője, színész, író és rendező elhunyt. Regős János soraival búcsúzunk tőle.

2020-ban először februárban, a balassagyarmati ISZN-en találkoztam vele. Ha tehette, és volt új darabja, ide mindig eljött. Most egyedül adta elő a Pekingi ősz című darabját, egy általa stand-up tragedy-nek nevezett monológot, aminek persze nem sok köze volt Pekinghez, annál több viszont a saját magunk- és mindannyiunk életéhez. Volt, aki fanyalgott, és a privát szférába utalta volna ezt az egészet, de ő abban hitben ült ki elénk, hogy amit elmond magáról, az közügy és színház, hogy a két világ közelíthet egymáshoz. Én elhittem neki. Kérdeztem, mi lesz a halántékán lévő dudorral, amiről – mint korábban mondta – már kiderítették, hogy kezdődő bőrrák. »Le fogják szedni« mondta.

„Május 15. péntek dél, Pólus Center az OMV kútnál Barabás” – nézem, ez a bejegyzés áll a tavalyi naptáramban. Motorral mentem ki a város másik végébe, hogy Tamásnak ne kelljen bebumliznia Kartalról a belvárosba. A 2019-es számláinkat adtam át neki. Hivatásos könyvelőként, ő végezte évek óta, és igazán profin, az MSz-JSz könyvelését. Kicsit késett, de jött. A dudor már nem volt ott a halántékán. »Lecsípték, szerencsére nincs áttét« - mondta.

Mindig olvastam a fészen a bejegyzéseit, lemez- és film ajánlatait. Komplett kis tanulmányok, eszmefuttatások voltak ezek, igen összeszedetten és okosan, de indulatait sem elrejtve fogalmazott. Június 5-én ezt írtam neki: »Szia Tamás! Valamiért napok óta nem tudlak elérni, pedig a fész bejegyzéseidet naponta olvasom. Valami gond van?«

Aztán júliusban egy meglepő bejelentést tett: a barátait, ismerőseit hívta Kartalra a házába, hogy 'vegyenek-és-vigyenek' a CD-éi, könyvei közül, mert hasnyálmirigy rákot diagnosztizáltak nála, és ezzel élet-kilátásai mindenképpen rövidültek. Cukorbeteg lévén, ahhoz, hogy kemózni tudják, először rendbe kell hozni a veséjét, ezért először dialízisre van szüksége. A szombati napokat tette meg „fogadóórának”. Július 25-re jelentkeztem be nála, amúgy is el kellett hozni a számláinkat. Kérdeztem, mit vigyek, mire vágyik. Rá nagyon jellemző, tömör és érzelem-mentes válasz jött: »Semmit. Aki akar, jön, ha szeretne vinni, visz.« Egy vekni házikenyeret azért vittem neki. Kartal keleti szélén, a szántókkal határos, zsebkendőnyi telken mesebeli házikó. Sok-sok könyv, CD, iratok – rendezésre /elvitelre?/ várnak egy még alig berendezett lakásban. Tamás helyzetjelentést ad, részletesen és szinte szenvtelenül beszél az esélyeiről. Amíg a veséje nem működik rendesen, nem vehetik célba a daganatot, ami már a máját is megtámadta; labdányira nőtt, és nem az italtól, hiszen teljesen absztinens. »Genetikus trauma ez a családban« – mondja – , »meg a diabétesz is. Az orvosok szerint lehet, hogy egy-két, napom, de az is, hogy néhány hetem, hónapom, maximum egy évem lehet hátra.« Kérdezem, nem akarja-e, hogy megjelentessük a honlapunkon az írásait. Terel: »Nem olyan fontosak, marginális dolgok ezek, meg ki lenne kíváncsi Barabás Tamásra?« Akkor valami támogatást ajánlok fel, ha készülne valami eseményre Kartalon a csoportjával /Vécsey Kamarateátrum/. A 6. Színházi Nap Kartalon – ezt tervezi megrendezni októberben. Búcsúzáskor Lengyel Annát emlegetem, aki már öt éve küzd – eddig sikeresen – a rákkal. Másnap elküldtem neki a telefonszámát. A válasz-üzenet: »Köszönöm... És a kenyér tényleg jó.« A naptáram szerint augusztus 8-án délután ismét nála jártam, hogy aláírjuk a Színházi Nap támogatási szerződését.

És még két találkozás: október harmadikán Kartalon, a Színházi Napon meg tudtam nézni az új darabját /Hívtad őket?/, ezt a különös és fanyar szakmai, de egyáltalán nem belterjes abszurdot a színház-csinálásról, a hiúságról, a szakmai alázatról, a kollegialitásról, az utánunk jövő fiatalok el- és befogadásáról meg az elmúlásról. Az előadást meghívtam a 2020-as Magyar Művek Szemléjére, amit még épp meg tudtunk tartani a zárás előtti hétvégén az Artus Stúdióban. Kérte, hogy szombaton játszhassanak, mert pénteken még dialízis kezelésen van. A valószínűleg most is „sűrű és kemény” (ezek a saját szavai!) kórházi hét volt a háta mögött, mert kimerültnek tűnt. De ettől mintha jóval közelebb engedett volna magához, aki most – önsajnálat és pátosz nélkül – búcsúzik társaitól, a közönségtől, az életétől. Az előadásról így írt Jászay Tamás: „A négyszereplős produkcióból süt a csökönyösség; annak a tudásnak a közvetítése, hogy ezt muszáj csinálni, főleg azért is, mert képtelenség mást csinálni.”

Nagyon örült a különdíjnak, amit kapott: »Szívemnek kedves előadás, amiért a Magyar Művek Szemléjén különdíjat is nyertünk a személyesség és a hiteles jelenlét megteremtéséért.

Ha van kedvetek, nézzétek meg!«

Drága Tamás! Isten veled! Köszönöm a sorsnak, hogy az elmúlt évben ilyen sokszor találkoztak útjaink.

Budapest, 2021. január 30.

Regős János

elnök

Magyar Szín-Játékos Szövetség