Ünnep - Virágok, torták, szeretet – Adács, 2019

23. alkalommal került megrendezésre Adácson a Falusi Színjátszók Országos Találkozója, amely egyben a Kárpát-medencei Színjátszók Találkozója is. Az idei esemény fényét emelte egy kivételes születésnap. Tóth Zsuzsanna írása a fesztiválról.

Elöljáró beszéd – ami kicsit hosszúra sikeredett…

Noha nem egyedülálló, ám igencsak ritka, hogy egy színjátszócsoport 45 évesnek mondhatja magát, méghozzá állandó vezetővel, vezetőkkel, sőt törzstagsága is stabil. Természetesen ilyen hosszú idő alatt volt, aki jött, volt, aki ment – volt, hogy égi színpadokra –, ám közben felnőttek az alapítók gyermekei, akik közül nem egy valamilyen formában ma is kötődik a társasághoz.

Nyugodtan kimondhatjuk tehát, hogy 45 évvel ezelőtt Szekeres János és felesége, Ida – a hozzájuk akkor, elsőízben társulókkal – valami maradandót hozott létre.

Az adácsi Veritas Színpad, és a körülötte, belőle alakult Zéta Kulturális Egyesület meghatározó szerepet kapott a hevesi település életében; a nagyszerű (több műfajú) táncosok és a színjátszók nemzetközi eseményekre is többször eljutottak, határainkon túlra kifejezetten jó kapcsolatokat építettek ki.

Jómagam már az első adácsi falusi színjátszó találkozó előkészítésében, szervezésében – az adácsi és egri kollégák mellett, az akkori Magyar Művelődési Intézet színjátszásért felelős munkatársaként – részt vettem. Szekeres Jánosék ötletét ugyanis azonnal támogatta Kary József, az akkor még létező megyei művelődési intézet igazgatója, és igyekezett országos támogatást szerezni az ügynek. (Máig szeretettel gondolok Nyeső Ildikóra, aki megyei munkatársként igazi motorja lett a találkozónak. Köszönettel persze sokaknak tartozunk, felsorolni is emberes feladat volna. Igazságtalanság volna meg nem említeni Nagy Marikát, Szekeres Richit, a színjátszókat, a konyhásokat – és minden „háttérben” munkálkodó embert. Mert mind az ügyért dolgoznak.) Magától értetődő, hogy mit sem számítottak volna a szakmai támogatások, ha nincs az adácsi csapat, élükön Jánossal, Idával, akik együtt hihetetlen erőt képviselve, szó szerint a hátukon vitték – és sokszor életmentő módon lélegeztették csak ezt a találkozót. 23 éven át. És belegondoltam – ez az ő közös életüknek is a fele… Csodálatra méltó.

Mint ahogy a most ünnepelt 45 év is az, amely alatt oly sok minden történt az adácsi művészeti közösségek életében.

Ehhez nem csupán egy nagyszerű hobbi-tevékenység szeretete, hanem igazi elkötelezettség kellett.

A fesztivál közönsége az egyik szünetben

A Szekeres házaspár munkája (népművelő férj – pedagógus feleség) messze túlmutat alapképzettségükön, hiszen János a település önkormányzatában, Ida az egyesület vezetőjeként is sokat dolgozott, dolgozik azért, hogy Adács „megmutathassa” magát, hogy a faluban élők valódi közösségnek érezhessék magukat. Munkájuk értelmét annyi minden igazolja, hogy bele sem kezdek – elég, ha csak erre az idei, szeretettel és igazán jól megszervezett találkozóra gondolunk bizonyítékként.

Nem csoda hát, hogy az évforduló igazi ünneplésbe torkollott. Ez nem csupán abban nyilvánult meg, hogy kivonult a helyi és a környékbeli önkormányzatok számos képviselője; hogy szinte mindvégig jelen volt a település polgármestere, Soha Márton; hogy Kary József – most az NMI képviseletében – még mindig jelen van, és még mindig van mondandója a rendezvényen; hogy a megye országgyűlési képviselője Szabó Zsolt többször megtisztelte figyelmével az eseményt, miközben hangsúlyozottan elismerte a befektetett, önzetlen munkát – hanem abban is, ahogyan a jelenlévő megyei színjátszó csoportok köszöntötték a Veritast. Figyelem és szeretet összpontosult szavaikban, amelyet a nézőtéri álló taps is igazolt. Virágok, torták, szeretet.

Nem is marad más hátra – e hosszú bevezető végén –, hogy magam és szakmai társaim nevében ezúton is szeretettel köszöntsem a Veritast 45. születésnapja alkalmából. Kívánjuk, hogy akik most játszanak a csapatban leljék még sokáig örömüket a játékban – és mindig legyen utánpótlás, aminek következtében a 100. évet is simán elérheti a társulat! Az lenne csak a szép!

Az előadásokról

Mit már említettem, jószerivel valamennyi találkozón jelen voltam, ha nem is mindig (bár legtöbbször) a szakértői csapatban. Nem vagyok ezzel egyedül, sőt, a fellépők között is (a Veritason túl!) akad olyan társulat, amely több, mint tíz éve rendszeresen ellátogat Adácsra. Lassan-lassan megismerjük egymást. Éppen ezért időnként úgy tűnik, túl sok újdonságot már nem mondhatunk egymásnak. De szerencsére megújulásoknak, szakmai fejlődésnek éppúgy szemtanúi vagyunk, mint új csoportok felbukkanásának. Vagy éppen egy-egy darab újjászületésének.

Ezt tapasztaltuk az idei találkozó első produkciójának nézésekor is. Tíz éve nagy tetszést aratott az ikervári Rába(P)Art Társulat arany minősítéssel elismert Mrožek előadása, a Szerenád. (Olyannyira, hogy néhány év múlva egy másik csapat is – saját színjátszóira hangolva – nagy sikerrel mutatta be Adácson.) Amit idén láttunk, egyetlen szereplő kivételével ugyanaz a társulat, az egész mégis más, picit fáradtabb, vannak benne pozitív elmozdulások, és bizonyos elfogódottságok. S miközben a színjátszók kifejezetten jók, és könnyedén meg tudnák csinálni tökéletesre az előadást – mégsem töltik meg elég izgalommal, pontos és többértelmű poénokkal, pezsgéssel a játékot. Őszintén remélem, hogy a szakmai beszélgetésen elkapták a szikrát, és Pásti József rendezése új lendületet kap. Nagyon megérné.

Hejőbábáról érkezett a Kitörés Színpad. Nem véletlen sem a csoport neve, sem a Schwajda Györgytől választott darab, a Segítség! Farkas Bálint és Dunai Virág olyan léthelyzetben lévő játszókkal állította színpadra a darabot – akikkel ez a tény már önmagában is kitörés, lehetőség, ugyanakkor saját maguk (problémáik, betegségük) legyőzése is. Színházi értelemben sok kívánnivalót hagy maga után a megvalósítás, de ha csak annyi történt volna, hogy a játszók néhány órára egyenlőnek és boldogabbnak érezhették magukat, már megérte. A vezetők nyitottsága azonban reményteli ígéret arra is, hogy képesek lesznek fejlődésre. (A zsűri különdíjjal ismerte el Szoboszlai Zsuzsanna érzékeny szerepformálását.)

A jászfényszarui Fortuna Együttes (amelyik nem mellesleg kortársa a Veritasnak – ha jól emlékszem, ők tavaly ünnepelték fennállásuk 45. évfordulóját!) szintén Schwajda darabbal érkezett a találkozóra. A rátóti legényanya című előadásuk tiszta koncepciójú, mértéktartó, átgondolt rendezés – Kovács Tímea munkája – szép alakításokkal, jó karakterekkel, következetes jelmezekkel, meggyőző szövegmondással. Némi térszervezési probléma akad ugyan, de mindez eltörpül az értékes színházi pillanatok mellett. (Arany minősítés)

A hevesi Blaha Színkör tagjai képességes színjátszók – akad közöttük, aki szinte fürdik a reflektorfényben –, ám Csiky Gergely A kaviár című darabjának színre állítása ezúttal kicsit félresikerült. Anélkül, hogy a csoport játszókedvében és ambícióiban kételkednénk, kicsit értetlenül álltunk a választott, olykor szereplőnként eltérő játék- és beszédstílus előtt. A számos (már-már túl ismerős) színházi patronnal teli darab poénjait Erdészné Turcsányi Katalin rendezőnek nem sikerült érvényesíttetnie, néhány átgondolt jelenet mellett több tisztázatlan is maradt. A szakmai beszélgetésen elhangzottak (vagy az idő) talán segítenek abban, hogy a társulat „összerázza” produkcióját.

Az Adácsra (mások mellett) már „hazajáró” Alig Színpad (Veszprém) nagy kedvelője a vásári komédiáknak. Ezúttal Tabarin Megbékült ellenségek darabjával kissé meglepték a szakmai vendégeket. (Különösen annak nagyon aktuálisnak tűnő befejezésével.) A rutinos játszók – meggyőződésem szerint – ugyan sokkal többre is képesek lennének, de így is tisztázott viszonyrendszert, jó megszólalásokat és átgondolt helyzeteket láttunk. Makai Márton rendezésében többnyire jól működtették, kijátszották a poénokat, ám talán érdemesebb lenne a jelmezeket jobban, karakterformáló eszközként használni. (Ezüst minősítés)

Az amatőr színjátszók egyik nagy problémája a darabválasztás, sok-sok gondot okoz ez a kérdés, és néha ezen, mármint a rossz választáson „bukik el” a legjobb szándék is. Mert akarat, játék-kedv és tehetség is akad a gellei (Szlovákia) Rózsa (Szín) Ház csapatában, ám választott darabjukban – Békés Pál: A női partőrség szeme láttára – ebből keveset tudtak megmutatni. Már maga a helyzet is meglehetősen korszerűtlen, a konfliktusok erőtlenek. Nincs tétje – s ezáltal izgalma sem a játéknak. És ez alapvetően a mű hibája. Reméljük, hogy következő választásuk sikeresebbnek bizonyul. Drukkolunk.

Egészen más problémába ütközünk a Jászsági Hagyományőrző Egylet esetében. A Jászberényből érkezett népes csapat helytörténeti, hagyományőrző, népművészeti tevékenysége figyelemreméltó. Hortiné dr. Bathó Edit vezetésével sokat tesznek azért, hogy megmaradjanak a jászsági múlt értékes momentumai. Sokan vannak, sokfélét tudnak – és odaadóan dolgoznak. Hogy-é adja gazduram? című előadásukban szemlátomást egyre ügyesebb a színpadi jelenlét, noha nyilvánvalóan (az anyag gazdagsága miatt?) még mindig nem eléggé sűrített, nem elég drámai az anyag. Most különösen a zsúfolt színpadi kép (térszervezés), a cselekvések ismétlődéséből adódó „luftok”, a reálisan használt tevékenység-idő volt probléma. Meggyőződésem, hogy hamarosan eljutnak arra a pontra, amikor már egy igazi történetet mesélnek el nekünk – a maguk gazdag eszköztárával. (Bronz minősítés)

Minden jó, ha jó a vége – állítja a mondás. És így is lett. Mert a Szivárvány Színház (Csenger) Török Rezső A sötét huszár c. művének színpadra állításával derűs és elgondolkodtató percekkel ajándékozta meg a közönséget. Minden a helyén volt ebben az előadásban, a karakterek, a motivációk, a helyzetek igazságtartalma, a vállalás mértéke – leszámítva a zenehasználatot. Ebből, mivel a szakembereknél sokkal kevésbé érzékeny erre, a közönség mit sem észlelt. Mert valójában csak örült, élvezte az előadást. Nagy Imréné rendezése – és tegyük hozzá, játéka is! – egyszerű, de átgondolt, értelmezett és pontos. (Arany minősítés)

A csattanó a végére maradt. A tiszteletre méltó kort ünneplő, Szekeres János vezette Veritas Színpad 45 évének színes csokrát nyújtotta át a közönségnek, egy igazán nagyszabású Operett-gála keretében. Ismét hallhattunk itt néhányat a „nagy sikerek” dalaiból (Nyitott ablak, Mágnás Miska, Bál a Savoyban, A kaviár, Marica grófnő, Egy csók és más semmi, Meseautó és még jó néhány) – és hiányoltunk néhányat, amelyet szívesen vettünk volna. A felhangzó melódiák, az ügyesen változó díszlet és nem utolsósorban néhány jelenetnek az eredetinél is pontosabb, jobban működő volta azt bizonyítja, hogy a sok-sok befektetett munka meghozta gyümölcsét. A végén állva tapsoló közönségből egyöntetű szeretet áradt a színpadon állók felé.

Így lett az idei találkozó szép, igazi ünnep.

---------------------------------------------------------------------

(A zsűri tagjai voltak: Jancsó Sarolta, Tóth Zsuzsanna, Kiss László)