Három monodráma

Márciusban három monodrámát nézett meg Barabás Tamás. Közös vonásuk: egyik sem mainstream. Pallai Mara, Formanek Csaba és Andai Kati előadásáról szóló írását közöljük.

Az ember újra és újra ilyen-olyan döntések előtt áll. Nekem a színházi pálya folytatásának mikéntje a kérdés. Maga a folytatás nem. Mert ebben az országban valahogy semmi sem jó. Évekig az volt a bajom, hogy akikkel előadásokat csinálok, nem képesek az általam elvárt szintet hozni, nem tudják / merik magukat teljesen odatenni éles helyzetben. Erre a mostanság készült előadásaimmal más a baj: nem működik a logisztika. A kiválasztottak egyszerűen nem érnek rá. Így csak nagyon ritkán tudunk játszani és szép lassan kihűl a dolog.

A francba, gondolám, hátha én is, és mivel épp játszástalansági hónapot tartok... a héten megnéztem három, teljesen különbözőnek gondolt monodrámát.

Igen, tudom, nem a legfelkapottabbakat. Van Keresztestől az Őrült naplója, az Ötvös Csemegepultosa, Czifra Krisztina Vámkisasszonya, Balla Richárd Pillangója, Ambrus Asma bohócdrámája a Szerelem Lola szerint..., hogy csak az általam ismerteket említsem. Hogy ezekről sem tud mindenki? Hja, kérem ez a mai magyar rétegelt színház!

Szegmenseket látunk, leginkább a hozzánk hasonlókat, vagy a nekünk tetszőket, a többit nem fontosnak, marginálisnak nézzük, mint a strucc a homokban: amit nem látok, az nincs, aki nem lát, az pláne nincs. Nem tetszik, de az egész megváltoztatásához kevéske valék.

Szóval 3 előadás. Az első közös vonásuk: egyik sem mainstream.

Hétfő: Bábszínház, Háy János: Apja lánya

A Bábszínházat szeretem. (nekem) Könnyen megközelíthető, nézőbarát fogadótér, büfé, az előadások lassan harmada felnőtteknek szóló. Ez is.

Pallai Mara játszik (illetve őt látjuk a színen, mert a három előadás abban egyforma, hogy a színészt külső eszközökkel (azaz nem/alig látható segítőkkel) támogatják, tehát a monodrámista igazából nincs egyedül!) Pallai Mara jó színésznő. Több előadásban láttam már, elsőként a KonzervArtauditórium Színházi Műhelyben valamelyik fesztiválon réges rég, aztán vagy 3 éve az Alföldi-féle bábos Kabaré előadás Schneider kisasszonyaként, azóta többször is.

A történet alapja valós, az előadás ezt a valót emeli el, teszi univerzálissá. A szöveg hullámzó erejű. Vannak tökéletesen eltalált mondatok, jelenetek és vannak muszájból elmondottak is. A színész (nem szeretem a megkülönböztetős színésznő szót) E/1-ben elmeséli a drámai történetet, minden szereplőjét megmutatva játékban. A díszlet az idő haladtával egyenrangú partnerré lesz, a tárgyak praktikusak.

Kedvencem a zakóval lejátszott férfi visszautasítás.

Az előadás tényleg jó. De nekem nem katartikus.

Bennem lehet a hiba, mint befogadóban, nem hagyom magam bevonódni. Kívül maradok az egészen. Ösztönösen kívül akarok maradni. Értem, de nem lehet ez az én életem.

Szerda: Patyolat// PRÓBAüzem, Formanek Csaba: Hádész - Látomások az Alvilágból, a szerző előadásában

Csaba munkásságát régóta követem, kedvelem a morbid humorát (hasonló az enyémhez), a végletes következetességét, a filozófiai mélységű szövegeit.

A Hádész becsapós. Min. háromszor kezdődik újra, de másként, egyre durvábban és vadabbul, míg a végére lecsillapodik... illetve inkább belemerevedik egy állapotba. A királyi beszéd készülése picit hosszú, az írói önvallomás rész szövegben a legerősebb és legemberibb, a disznófejű mitológiai alak tobzódik a fekete humorban, de riaszt is egyben.

A látvány látványos. Tényleg. A vetítések szuggesztívek, a metaforák, bennük apró csavarokkal, szellemesek és érthetőek, de főként vájtfülűek számára; az Odüsszeuszi út a mitológia ismerete nélkül kevesebbet ad.

Olyan az előadás, mint a királyi beszéd: belezsúfolódna minden, aztán össze is keveredik minden mindennel, el lehet veszni benne, mint Senkise királynak önmagában. A végén kaptunk egy technikai malőrt és annak kibeszélős megoldását... furcsamód sokat oldott a nézőknél, visszaemelte őket a valóságba. Mert ez az előadás sokat követel a nézőtől. Folyamatos odafigyelést, együtt gondolkodást, értést, de nem segíti a befogadót érzelmi azonosulással. Kívül tart az egészen, szerintem szándékoltan. Egy segélykiáltássá áll össze végül.

Vasárnap: Fém Arts & Café: Cziczó Attila: Iza és Krisztián

Ez az előadás évek óta megy, régebben többször is láttam, most hosszú idő után ismét. Andai Kati jutalomjátéka az előadás, minden eddiginél puritánabb díszletben.

A háromból ez a legkevesebbet markoló előadás, szépen végigvisz egy emberi történetet (amelynek józanodási foktól függően) változnak a sarokpontjai, viszont ezt sikerült leginkább egységben tartani. Itt is fontos a külső segítség, a betelefonálós dal dob az előadáson, a francos medence megvétele pedig befékezi.

Megállítani nem tudja. Bejáratott előadásról beszélünk, a mai volt a 40. belőle! Jó, hogy apróságokban ugyan, de még változik a játék. Na, ebben nem spórolnak az érzelmekkel, sodorja a nézőket is Iza életének árja, kényszerű behelyettesítéssel a sajátjukba.

Mire lyukadtam ki végezetül?

Hogy ott vagyok, ahol a part szakad. A monodráma sem magányosan végezhető műfaj, rászorultsága a külső támaszra hatalmas.

Ha viszont így is, úgy is kell oda még valaki...

Barabás Tamás (2019.03.10.)