Balassagyarmat ISZN 2016 - második rész

"Egymásra való igazi odafigyelés sugárzik." Komáromi Sándor beszámolójának második része a balassagyarmati találkozó előadásairól, a zsűrizésről és a fesztivál-élményekről. Vasárnap Értékelő beszélgetés a szombati előadások kapcsán, sorrendben, szubjektív szűréssel. (Megj.: néhány előadás értékelését nem, vagy nem egészben követtem végig, ezekről az előadásokról a cikk végén írok.) ISZOM, TEHÁT VAGYOK Az érmihályfalvi Móka csoport Székely Csaba drámáját, az amatőr színjátszók körében nagy népszerűségnek örvendő Bányavirág című darabot vitte színre. A darab egyik legnagyobb erénye ugyanaz, mint Egressy Portugál című írásáé – minden stilizáltság nélkül, sokszor kegyetlennek tűnő realitással, mégis a legtisztább humánum felmutatásával viszi színre a saját mikrokörnyezetünkben is megtalálható figurákat. Olybá tűnik ilyenkor, hogy a színésznek és a rendezőnek szinte semmit nem kell az adott szöveghez hozzátoldania. Pedig attól, hogy a dráma irodalom, és a cselekvés a szövegen keresztül jut kifejeződésre, még muszáj megkeresni azokat a fizikai jeleket és akciókat, amelyek segítségével létrejön vagy létre jöhet a másodlagos jelentés, vagy felszínre hívható a szöveg mélystruktúrája.

Tóth Zsuzsanna világosan rámutatott a Móka csoport előadásának egyik legnagyobb hiányosságára: a szöveg olykor felmondássá válik, és az akciók világa nem mindig ér össze a szöveg tartalmával. A figurák néha csak lejelzettek lesznek, mintha a festett köröm elegendő lenne a magára adó, cicababa-szerű, elvárosiasodó nő ábrázolásához. Regős János elemző módon próbálta megragadni a csapat alak-elemzésének hiányosságát, és azon elmélkedett, milyen érdekes Illés figurája, hiszen ő az egyedüli, aki nem iszik, éppen ezért ő lesz egyedül öngyilkos ebben a számára tisztán látott életsüllyesztőben. Ascher szerint érzékeny pszichológiai közelítés jellemezte az előadást, és kifejtette azt is, hogy mi, alkotók, szebbnek látjuk ezt a világot, mint az író Székely Csaba. Ugyanakkor hozzáfűzte, az a fajta téboly, ami mint egy láng kicsap a szövegből, nem inspirálta a játszókat. Tanácsként azt fogalmazta meg, hogy több helyzetet kell keresni a szövegek alá. DEBRECEN, avagy PAKKja be mindenki! A debreceni Víg Karma társulat vezetője, Halmi Gábor elmondta, hogy a csapat két éve létezik, és saját játszóhelyeiken bőven kínálkoznak számukra játékalkalmak. A fesztiválon a Nyilas Misi Eksztázis című darabjukat mutatták be. Én már találkoztam ezzel az előadással a Progress Pápa 2015 válogatójaként, DVD-n láttam, és már ott úgy éreztem, nagyon nagy intenzitással játszó csapat a Víg Karma. Fiatalos lendület jellemezte munkájukat, és talán ez is volt kicsit a hátránya is az előadásnak, hiszen még kicsit az „azt és úgy csinálunk, amit és ahogy akarunk” elve vezette a munkájukat. Emiatt a darab megmaradt saját interpretációs közegükben, és jelentéseivel nem talált igazi partnerséget a nézők körében. A színház lehet alapvetően párbeszéd. Ha egyoldalú a kommunikáció, akkor szemlélhető csupán, bár ettől esztétikai értéke még vitathatatlanul lehet.

Regős János szövegmontázsként próbálta értelmezni az előadást, de nehezen követhetőnek érezte az asszociációs futamokat. Bár az életérzés sugárzott az előadásból, kollázs maradt, ahol a szöveg szintjén soha nem következett egyik mondat a másikból, és nem nagyon volt követhetősége a ki-kicsoda viszonynak sem. Sok volt a történés, ennek ellenére nem alakult ki egy letisztult sztori, és ez a jelentés-nélküliség egy idő után fárasztóvá válik. Egy kollázs-szerű előadásnál fontos tudni az alkotónak, hogy nem abban a világban élünk, amit ő elképzelt, és ezzel törődnie kell a művésznek, mert különben a néző számára csak egy tömött pakk az egész játék, tele kacatokkal, amik között nem találjuk az összefüggést. Tóth Zsuzsanna hasonló észrevételeket fogalmazott meg, hozzátéve, hogy nem tudjuk kiolvasni, milyen kell legyen a viszonyulás az eredeti műhöz (Légy jó mindhalálig). Így az ember kívül reked az előadáson, márpedig az őskáosz önmagában nem jó élmény. Ascher úgy fogalmazott, hogy sajátos és eltökélt színházi nyelvet talált a társulat, ami ki van dolgozva, csak éppen nehéz vele kapcsolatot keresni. Az ilyen típusú munkához a posztmodernben kell kulturális gyökereket keresni. Minden mondata kis aforizma, de olyan az előadás, mint egy paranoiással beszélgetni, akinek komplex a világa, ő otthonosan érzi magát benne, és ha valaki nem érti meg, az ellenség, vagy hülye, és arra megsértődik. Schilling Faustjával példálózott, aki azt mondta színészeinek, nem kell érteni az előadást, azt kell érteni, amit üzenünk vele. Vagy a játék, vagy az üzenet, de valamelyik érthető, tiszta kell, hogy legyen. A Víg Karma egy ígéretes csapat, szeretném még látni őket más fesztiválokon is, letisztultabb formában is. ÜBÜPAPAÜBÜMAMAHACCACÁRÉ A Hands up Nauru! csoport Übü-előadása Ascher számára egyenetlen volt, néha élvezetes, néha viszont száraz és fantáziátlan. Inkább a darab és a szerző eredeti szándékáról elmélkedett, így elmondta, Jarry végtelenül gyűlölte azokat a karaktereket, akikről írta a drámát, hiszen azt vette górcső alá, milyen az, amikor valaki szeretne a lehető legjobban járni, és ezért gátlástalanul bármire képes. Az előadást vidám mozzanatokkal játszotta a társulat, de a játszók néha úgy beleélték magukat a szerepekbe és szituációkba, mint az óvodai játék során a gyerekek – mi látjuk, hogy benne vannak, de kívül csak a csihi-puhit érezzük. Remek ötletnek tartotta, hogy egy férfi játssza Übümamát, és kiemelte ezt az alakítást. Ökonómiát számon kérni egy Jarry-előadáson abszurd lenne, és ellene megy a Jarry-féle szellemiségnek, mégis, úgy érezte, kicsit szétesett és hanyag maradt az előadás. Tóth Zsuzsanna polgárpukkasztásról beszélt, és arról, mennyire mulatságos volt ez az értelmezés. Mégis valamiféle öncélúságot érzett benne, és ez az öncélúság neki már sok volt néha. Regős azzal folytatta, hogy az Übünek megvan az a veszélye, hogy látszólag sokmindent bele lehet pakolni, de színház lévén mégiscsak ki kell választani, mi legyen az, amit az alkotó jelek szintjén belerak. A SOK-SZÍN-PAD ÉS AZ ALLOTRÓPIA Tóth Zsuzsanna azzal kezdte, hogy 10 éve ismeri a büki csapatot egy falusi színjátszó találkozóról. Látott más típusú előadásokat is tőlük, népszínműveket, népi komédiákat, és az nagyon jól állt a csapatnak. Ez most egy kortárs darab Zalavári Andrástól. Ez a vállalás egyrészt nagy öröm, másrészt a gúzsba kötő szituáció miatt nem ad teret a színészi kibontakozásnak. A téma hétköznapi, az előadás akciódúsan indít, de aztán nem lesz belőle izgalmas játék, mert a szereplők leülnek az asztalhoz, és csak a beszélgetés szöveges szintjén zajlik minden. A pincérnő bejöveteleiben mozgalmasan működik az előadás, de ez kevés ahhoz, hogy ellenpontozza az akciók nélküli beszélgetést. A játékot azért nem tartotta izgalmasnak, mert nem voltak benne indulatokkal és szenvedélyekkel fűtött emberek. Regős a tér elrendezésének hibáiról beszélt, és arról, hogy sokszor szinte mindenki hátakat látott csupán a játszókból. Egy korábbi fellépésükhöz, az ajkai ADF-en látott bemutatóhoz hasonlítva megjegyezte, hogy ott volt telítettsége a játéknak, most inkább csak a szöveg hangzott el. Ritmustalanságot és töréseket vélt felfedezni, aminek példájaként említette, hogy a replikáknál, ahol mondatot kell elvágni, a játszók nem vágnak bele egymás mondatába, ezért lukak vannak a szövegek között. A tér hibáiról Ascher is beszélt, ő azonban fontosabbnak tartotta azt, hogy a játszók alapvetően érdekes karakterek, csak a szöveg, amit használnak, nem az életből merít. Mintegy aggályos precizitással van megfogalmazva minden, ami miatt nem volt hőfoka és indulata a játéknak. Elmondta, hogy a drámai szöveg élő szövet, és a drámaírás abban fejlődött (elsők között főleg az amerikai tendenciában), hogy elszakadt a becsületes irodalmias fogalmazástól, és elindult az élő nyelv és élő emberi érzelmek világa felé. Itt is kicsit jobban az emberi szájhoz kellene igazítani mindent, és észrevenni, hogy nem életszerű az, ha mindenki ugyanabban a tempóban dolgozik. TINNYEI LILIOM A fesztivál egyik legszimpatikusabb csapatának éreztem Tinnyei Amatőr Társulatot, akik Molnár Ferenc Liliomával mutatkoztak be.

Ascher Tamás arról beszélt, Molnár mennyire jó szituációkat és párbeszédeket ad az alkotóknak, de annyi előkép van a Liliomról, hogy nehéz olyat csinálni, ami nem jön ki mindenki könyökén. Az előadásban hitelesek, jók voltak a figurák, és ökonomikus volt a tér. A Liliomot játszó színész jó választás volt, mert színes és szórakoztató, mégis, olykor robosztus, durva és sebezhető ember látszatát kelti. Értelmezési hibának érezte azt, hogy az előadás a túlvilági jelenetet a spiritualitás szintjén próbálta megragadni, pedig Molnár arra hívja fel a figyelmet, hogy a szegények számára a mennyország ugyanolyan bürokratikus és hierarchiával teli, mint a földi élet. Az aláfestő gitáratmoszférát fantasztikusnak találta, de nem szerette mellette a gépzenét. A figurák kapcsán annyit említett még, hogy Hugó figurája a polgári berendezkedés kapujába érkezett kisembert kellene megmutassa – azt tehát, aki felemelkedvén kicsit lenézi korábbi létét, így Liliomot és családját is. Muskátnéról azt gondolja, nem egy rikácsoló némber, Julika pedig sokkal egyszerűbb teremtés – az előadásban eggyel kulturáltabb miliőjű, mint amilyennek lennie kellene. Tóth Zsuzsanna szerint nehéz egy amatőr színháznak az édeskés maszlag ellen menni, mert az mindig vonzó. A jelmezzel voltak gondjai, mert például egy pesti cselédlány nem jár mezítláb, de ha már így járatja a rendező, annak jelentést kellene keresni. Regős kiemelte, mennyire szép kép volt a ravatalozás, és ezzel együtt igazán szívhez szóló az előadás. Ez a „hobbi” jó lelkeket hozott össze, és egymásra való igazi odafigyelés sugárzik az előadásból. EDERLEZI ÉS CASIO, AVAGY A SZENT ÉS A PROFÁN A fesztivál egyik legkiemelkedőbb kezdeményezéséhez értünk – Maczák Ibolya és Haragonics Zalán közös munkájához, az Ederlezi című monodrámához. Az előadást volt szerencsém zsűrizni Tiszaújvárosban, ahol már elmondtam – a színháznak valahol az a legnemesebb feladata, hogy történeteket juttat el hozzánk az emberről magáról, a küzdésről, a vívódásokról, és ezt a maga hús-vér valóságában teszi. Ha mindehhez még hiteles is, akkor a segítségével egy másik valóságot, egy másik életet élünk meg, ami kinyitja bennünk a kíváncsi énünket, és szomjazni kezdjük általa a minél többet megismerni vágyást.

A dramaturg Maczák Ibolya elmondása szerint Zalánnal a zamárdi színjátszó táborban ismerkedtek meg, ahol Ibolya egyszer „elbakizta” Zalán egy fellépését, ezért elhatározta, hogy később majd egyszer kitalál vele valamit, hogy kompenzálja a hibát. Hálásak vagyunk ezért a hibáért, hiszen egy szerencsés találkozás és egy jó előadás katalizátora lett. Az előadás Kusturica Cigányok ideje című filmje alapján készült. Én már Tiszaújvárosban sem tudtam eldönteni, vajon a film ismerete és mély szeretete működött-e bennem a darab zenéi hallatán, vagy maga a főszereplő juttatott el az élményig. Voltak körülöttem olyanok, akik viszont nem látták a filmet, mégis nagy sóhajjal jöttek ki az előadásról, ami azt bizonyította, hogy az előadás valóban megtisztító erővel hat. Tóth Zsuzsanna szerint az ilyen előadásokban a játszó eleve kiszolgáltatott, és az elején izgult is kicsit Zalánért, hiszen a tucatszintetizátor, a nyers világítás nem teremtették meg automatikusan a „színházba érkeztem” érzetet. A szereplő hangjának orrossága számára furcsa, de elfogadható, bár tanácsai szerint később kellene foglalkozni vele, mert mint előadóművész érdemes volna igényesnek lenni a hibák kiküszöbölése felé. Az előadásnak hihetetlenül jó atmoszférája lett, a jelenlét, az intenzitás, a váltások próza és dal között igazi küzdést fogalmaztak meg előttünk. Ascher véleménye az volt, hogy ritkaság számba megy ez az őszinteség. Nem volt modern színház, de minden pillanatban autentikus és hiteles tudott lenni. A legfontosabb az előadás érzelemgazdagsága, és ennek akadálymentes átadása. Megjegyezte ő is, hogy a beszédtechnika a siker egyik forrása. Érdekesnek tartotta azt is, hogy nem tudni, mekkora színészi tudatosság van benne, mennyi a szakmai érettség, és mennyi az emberi érettség része, de valahogy minden jól el lett találva. SUHA JOBBAT – AVAGY KB35-ÖT A fesztivál egyik legfontosabb előadása lett a KB35 csoport Suha című produkciója, melyet improvizációkból, meglévő jogi dokumentumokból és Dr. Magyar Elemér művéből vett szövegek / történetek alapján állított össze a csoport. A valós eseményeket feldolgozó előadás láttán nyugtázható – az ember brutalitása nem cselekedeteiben, hanem mentalitásában, a másokról alkotott vélemény sztereotip formáiban keresendő.

A zsűri szerint az előadásban marquezi módon ötvöződik az álom és valóság szintje. A történet és a formanyelvi váltások világosan követhetők, és sok a magas művészi színvonalon megvalósuló színészi alakítás. Szép és fájdalmas portrénak érezték a darabot, a Suha Dénest játszó színészt, Urszinyi Ádámot jó orgánummal, jó alapképességekkel rendelkező színjátszónak tartották, akiben a tudatlanság és a belső szépség karikatúramentes és igaz tudott lenni. Kiemelték Boda Tibor intenzív játékát, és a csoportban tapasztalható összhangot. Egyetlen kritikaként a maszkos jelenetet említették, amiben szerintük a rendezői szándék túlságosan hivalkodó volt, pedig az előadás egyébként hihetetlenül valóságos és életszerű élményt adott. Rendkívül fontosnak tartották az előadás társadalmi érzékenységét is. Én a csapatot már kilenc éve ismerem, és bátran jelentem ki – az általam azóta nyomon követetett munkásságuk egyik legizgalmasabb színházi munkáját hozták létre. A színészi alakítások nem mindig voltak egyformán erősek, és Boda Tibor játéka számomra néha még mindig „Bodás”, de a játék intenzitása a játszók képességeihez mérten végig a lehető legmagasabb fokon volt. Ezt lehet egyfajta rendezői figyelmetlenségnek is titulálni, de ennél sokkal fontosabb az, hogy az inárcsi játszók mindig meghagyják maguknak az önmegmunkálás szabadságát, aminek köszönhetően ki-ki saját tempójában fejlődhet, alakulhat. Az „inárcsi színjátszás” az amatőr művészeti szférában mára fogalommá vált – a jelenleg aktívan dolgozó fiatalok töretlen lelkesedése, lokálpatriotizmusa és gyarapodó létszáma mind az ország egyik legfontosabb társulatává avatja a KB35-öt. Suha jobbat… JACK LONDON ALIG-MÓDON Az Alig Színpad Jack London egy novelláját vette elő, elmondásuk szerint azért, hogy munkájukkal egyrészt a novellát magát, másrészt Jack London sokszínűségét népszerűsítsék. A beszélgetésen az egyik kulcskérdés a pisztoly körül forgott. Az előadásban használt fegyver kiszuperált szolgálati fegyver volt, tehát valóságos eszköz, mégis, kevés volt ahhoz, hogy színházi hatássá váljon. Ez érdekes kérdés, hiszen épp azt mutatja – a színház egy másik, egy több, egy sűrűbb valóság. Ha hatásmechanizmusaiban tekintjük, akkor nem lehet grammra pontosan ugyanannyi, mint az élet. Tóth Zsuzsanna téttelennek érezte a színpadon konfliktusba bonyolódó, két egymást felváltva fenyegető ember jelenlétét. „Meg kellett volna ijedni, jobban, ha nem félsz a pisztolytól, akkor háborítson fel az, hogy bejött egy idegen a lakásba, mindegy, csak legyünk téttel telítettek, például jelen körülmények között bizalmatlanok” – tanácsolta. Úgy gondolta, az időnek valamiféle feszültségét kellene megteremteni, mert a színpadi időben mért 20 perc ha a valós időben is ennyi, akkor az nem jó. Ascher nem ismerte a novellát, de ez alapján fordulatmentesnek, sablonosnak tartotta, hiszen az utolsó csavar, miszerint a nő megszerzi a revolvert, és kiderül, hogy nem is akar barátkozni az idegennel, csak cselezett, a lehető legevidensebb, legéletszerűbb, éppen ezért csak státuszváltás, és nem igazi fordulat. Meglátása szerint az előadásmódban van valami megejtő és makacs régimódiság, valami régi-fajta színjátszáshoz való ragaszkodás, a szépségét viszont pont ez az ódon báj adja. *** Technikai okok miatt két előadás feléről lecsúsztam, valamint a társulatok hazautazása miatt az értékeléséről is lemaradtam, ezért a cikk végén csak pár szóban tudom megemlíteni a Wataridori Színkör Erdei kalamajka című meseparódiáját, valamint a Rozé Társulat Ha(R)le Ki(?)n című produkcióját. A Wataridori előadásának kedves bája, és (a vezető drámás tapasztalatai miatt) jó értelemben vett mesteremberes letisztultsága volt, és külön szimpatikus volt az is, hogy felnőtt és diák együtt játszottak az előadásban. A térszervezést kicsit sematikusnak éreztem, a járásirányok világosak voltak ugyan, de emiatt sok volt a kiszámíthatóság abban, ki honnan ékezik és hová tart, nem tudtak igazi varázslattá, meglepetéssé válni a csodás elemek sem. A középre komponáltság miatt kicsit elvesztek a játéktér hangsúlyos pontjai is. Mindemellett nagyon szép, élettel telített játékot produkált a társulat. A Rozé Társulat pantomim-szerű, comedia dell’ artera hajazó előadást készített, ami megszokott vásári mutatványos elemekkel, zsonglőrmutatványokkal kezdődött, bár egy kicsit félre is vitte a várakozást, hiszen nem mutatványosokat, hanem az életről játszó bohócokat mozgatott az előadás. Erős gondolatiság jellemezte a munkát, de a testnyelvi világ nem volt mindenhol pontos. Néha túlságosan is „akart” az előadás, a fizikai színházi könnyedség helyett néhol erőlködés lett az előadásból. Jó volt azonban látni, hogy Debrecen milyen sokszínűséget hordoz az amatőr színjátszás terén. Kapcsolódó cikkek: Balassagyarmat ISZN 2016 - első rész Díjak és minősítések Balassagyarmatról

(a fotók forrása: ISZN)