Manézs Színházi Szemle
Úgy tűnik, ez az Észak-Kelet Magyarországon egyedülálló színházi találkozó, mely kicsit a megszüntetett Kazincbarcika helyébe is kíván lépni, megtalálta helyét a régióban. Erénye továbbra is a nyitottság, a barátságos légkör. Szeptember 26-27-én a Montázs Drámapedagógiai és Közművelődési Egyesület, közkeletű nevén a Montázs Színkör második alkalommal rendezte meg a Lengyel Pál legendás csapatának nevét viselő MANÉZS Színházi Szemlét Tiszaújvárosban. Úgy tűnik, ez az Észak-Kelet Magyarországon egyedülálló színházi találkozó, mely kicsit a megszüntetett Kazincbarcika helyébe is kíván lépni, megtalálta helyét a régióban. Erénye továbbra is a nyitottság, a barátságos légkör, köszönhetően a Montázs fiataljainak és a Tiszaújvárosi Derkovits Gyula Művelődési Központ munkatársainak mindenre és mindenkire kiterjedő szolgálatkészségének, figyelmességének. De ami a legfontosabb még akkor is, ha ez most a véletlennek számlájára is írható, a tavalyinál mindenképpen magasabb színvonalú műsor állt össze a közönség és a zsűri (Komáromi Sándor, Uray Péter, Pap Andrea) örömére. A csoportok többsége végig követhette és követte is az előadásokat, részt vett a szakmai beszélgetéseken, értékeléseken. Mindjárt az elején nagyszerű nyitány volt a hejőbábai Pszichiátriai Betegek Otthonából érkező Kitörés Színpad Schwajda adaptációja. Azok a mások címen dolgozták át, formálták saját magukra a szerző Himnusz című darabját (Bronz Minősítés, Különdíj a rejtett emberi értékek felmutatásáért). Ennek a csapatnak mindig is erénye volt a képekben fogalmazás, a színpadi jelenlét kivételes intenzitása és megrázó hitelessége. Hamar hozzászoktattak bennünket az ő sajátos élet- és színpadi ritmusukhoz, ahhoz, hogy a színpadi történések, replikák és események a teatralitás Robert Wilson-i értelemben vett negatív ritmus-terébe kerülve jelenjenek meg, hogy a lassúság és az „ügyetlenkedés” amit máskor oly nehezen tolerálunk a színházban, most éber kíváncsiságot váltson ki belőlünk. A darab eredeti közege a hetvenes évek. A családi élet helyrerázására, a másság (alkoholizmus és duhaj, aszociális életmód) felszámolására érkező lelkes szocialista brigád egy hatalmas buli keretében végül maga is e ’másság’ felszabadult élvezőjévé, mássá válik, az előadás pedig a színjátszók jelenvalóságának köszönhetően megszabadul a darab korhoz kötöttségétől.
Érdekes Othello variációt láttunk a MONOKLI ID nevű csoporttól, benne a fesztivál szervezőinek, Izsó Angelikának (Jago 2) és Püspöki Péternek (Othello) a főszereplésével (Ezüst Minősítés, Különdíj a színházi formák kereséért). Othello tudathasadásának stádiumait, mintegy saját lelki válságának kivetítődéseként és tükröződéseként három démonikus lény jeleníti meg, szinte csak mozgásban, illetve időnként angol nyelven visszhangozva a főhős tusakodását a féltékenység démonával. A felnőtt főszereplők (Jago 2, Othello) rendkívül intenzív játékát a Desdemonát alakító Kucskár Kamilla (Legjobb női alakítás díja!) kivételével, nem tudják kellő erővel megtámogatni a fiatalok, ettől az előadás színészi erőtere kicsit felemás lesz, amin nem tud segíteni az sem, hogy nagyon ötletes és jól működő teret alkottak hozzá. Az alumínium állványzat jól választja szét az alsó- és felső világot, lesz terepe e különös bújócskának, válik lelki és fizikai történések szinte már-már cirkuszi akrobatikát igénylő, veszélyes trambulinjává. A körülötte zajló epizódokkal már nem bánt ilyen jól rendezés (Püspöki Péter), ezek sokszor esetlegesen kerülnek ide vagy oda a térben (vívások, orvgyilkosság, kendő, fésülködés, stb.), ráadásul a kidolgozottságukban is elmaradnak az állványon zajló jelenetektől. Én elhagytam volna azokat a neon-zöld (az ármány/méreg színe) köteleket, amivel, úgymond, befonják, megkötözik e saját féltékenysége halálos pókhálójában vergődő férfit. Nem jó, ha egy előadás túlmagyarázza önmagát, pláne, amikor erre a főszereplők a maguk jogán, színészi játékukkal is kiválóan képesek.
A bezártságról szólt komor és puritán előadásában a miskolci illetőségű HELYNEKEM Színházi Labor. Kísérletező társulat ez, a laboratórium jelleget komolyan gondoló fiatalok közössége. Szeszák Szilvia – Szesza csapata egyfajta önfelfedező színházként létezik, ahol az előadás nem végcél, hanem az önismeret eszköze. Közösség, játék, kreativitás, lehetőség, szabadság – ezek a hívószavak vezetik őket munkájukban, és a végeredményt látva el kell ismerni, hogy a Hótziher című előadásuk (Ezüst Minősítés, Dramaturgi Díj), mely egy család szorongatóan fájdalmas története, mély nyomot hagy az emberben, annak ellenére, hogy végignézni nem kis megpróbáltatás. Kérdés, hogy ami a szereplők számára átélt és átélhető, az mennyire jön át hozzánk, nézőkhöz. És itt már nem egyértelmű az eredmény, legalább is ezt az előadásukat látva. Mert akármennyire is intenzív és igaz minden, amit látunk a csapattól, valahogy végül mégis kimaradunk belőle. Mintha hiányozna náluk az a színházban mindig fontos gesztus, ami a nézők számára is hagy valamiféle szabadságot, hogy miként viszonyuljon egy előadáshoz. Lehet az irónia, humor, stílus- vagy ritmusváltás, bármi, ami megbont egy kőkemény struktúrát. Nos, ez a „túlzártság” ült rá nekem erre az előadásukra. Miközben elfogadom Szeszának a vitában elhangzott érvelését, hogy az alkotófolyamatot tekintve, és – hozzáteszem - színjátszóit látva, kétségtelenül eredményes az a módszer, ahogy dolgoznak. Már többször találkoztam különböző fesztiválokon a szilágycsehi Tinikomédiásokkal, és még többször az elmúlt évek során Janne Teller nevezetes regényének a Semminek különféle feldolgozásaival. Nem igazán szeretem ezt az irányregényt, mert cselekménymenete kiszámítható, didaktikus és monoton. A feszültség fokozás olyan benne, mintha egy zongora billentyűit ütnénk le sorban egymás után. Ennek ellenére tudom, hogy népszerű, fontos az ifjú generációk számára, nyilván ezért, meg a benne található drámai zárványok miatt készülnek színházi előadások is belőle. A szilágycsehiek változata amolyan diákszínjátszós csoportmunka, sok-sok szereplővel, nem igazán egyénített karakterekkel. Ozsváth Ilona diákjai most is nagyszerű, lelkes csapatjátékot produkálnak, csak az a baj, hogy ez az anyag nagyon megkívánná az egyéni szólamokat is. A csoportból kiváló szereplőknek sem idejük, sem módjuk nincs arra, hogy megtudjunk róluk bármit is, nem beszélve arról, hogy a közös oltárra felajánlott dolgaikról sem derül ki, hogy miért olyan fontosak számukra. A gitáros lány ujjának levágása, a szüzesség elvétele, meg a sírgyalázás – nyilván korosztályi okokból – ki is marad az előadásukból. Márpedig ezek nélkül csak tini horror marad az egészből, és egyfajta minden jó, ha vége jó befejezés (Bronz Minősítés, Színvonalas csapatmunkáért különdíj). Kabaré összeállítással aratott méltán nagy sikert a Dezsavü Színkör Tiszavasváriból. A Vidor Fesztivált is megjárt együttes alkalmi összeállítást mutatott be „Központi ügyelet” címmel. De nem is a cím a fontos – hiszen a műsor valóban alkalmi volt, amennyiben az épp aznap rendelkezésre álló színészi erők játszottak benne, hanem az, hogy színészeik és színésznőik a kabaré játszás minden csínját bínját jól ismerik, jó tempóban, egymásra figyelve játszanak. Az előadásuk nem több és nem kevesebb, mint a legjobb magyar kabaré hagyományok folytatása, kis konferanszokkal a számok között. Ez utóbbin ugyan volna még mit javítani, mert kicsit öntetszelgő, önmagát is szórakoztató volt az aznap esti műsorközlő (mint később kiderült, beugró, aki életében először vállalkozott erre a kényes feladatra). A zsűri, betartva azt az elvet, hogy minden műfaj értékes, ha jól, ízlésesen és komolyan csinálják, Ezüst Minősítéssel jutalmazta a műsort, az egyik szereplőt, Kokas Róbertet pedig a Legjobb színészi alakítás díjával.
Jó hangulatban zárult szombati program és a másnap délelőtti sem kevésbé vidáman indult. Egy hosszú nevű csoport, az Együtt Monostorpályi Jövőjéért KHE felnőtt színjátszó csoportja mutatta be azt az amatőrszínházi örökbecsűt, aminek az a címe, hogy A rátóti csikótojás (Ezüst Minősítés, Manézs Közönségdíj). Láttam én ezt a darabot is már százféle változatban, kisiskolásoktól, felnőttektől, de így, ilyen felszabadult és ötletes formában még sohasem. Ha van közösség teremtő színjátszás, akkor a monostorpályiak létezése, alkotó együttmunkálkodása valami egészen kivételes minőséget képvisel. Valahogy mindenki magát adja ebben a falusi abszurdban: az asszonyok a tojásnak nézett tökről szóló pletykát vetik oda a fontoskodó és nagyokos férfitársaságnak, akik aztán sorban kotlanak rajta, tanácskoznak, döntenek róla, majd legurítják, hogy széttörjön és kikeljen belőle a nevezetes nyuszi, aki nem más, mint az egyik színjátszó kislánya, aki rohan körbe-körbe, a többiek meg utána. Ebben a dallal, tánccal fűszerezett játékban az a legmegkapóbb, ahogy esendőségük őszinte megmutatásával, kicsit bumfordian, de ezek a felnőttek képesek úgy játszani, mint az igazi gyerekek.
Bár a monodrámákhoz igen ambivalens a viszonyom, de Maczák Ibolyának már egyszer sikerült meggyőznie arról, hogy jobb, ha ezzel a színházi műfajjal is kibékülök, pláne, ha élő zenét is kínálnak hozzá. Mert felejthetetlen előadást láttam tőle tavaly Balassagyarmaton, ahol Herman Flórával együtt dolgozva mutatták be Női szeszély Hrabal/Menzel Sörgyári capricciója nyomán című előadásukat. Most a fiatal őstehetség zenész/színjátszó Haragonics Zalán volt a partnere, és ismét egy kultuszfilm, Kusturica: A cigányok ideje volt az ihletője Ederlezi című közösen készített zenés monodrámájuknak (Arany Minősítés, Manézs-díj). Bár a közönség nem ezt az előadást díjazta szavazataival, de szakmailag mindenképpen ők vitték el a pálmát. Hihetetlennek tűnik, de igaz, Maczák és Haragonics újrateremtették a Kusturica filmet! Az elhangzó szavak, dalok, az ölbe kapott szintetizátor segítségével érzéki képpé varázsoltak mindent: indulatokat, vágyakat, de egy sálat vagy kalapot is. Filmet láttam színházzá sűrítve. Ez a vékony, lázas tekintetű, szőkésbarna hajú színjátszó, Haragonics Zalán, aki egyáltalán nem hasonlít a híres film cigányfiújára, Perhanra, valahogy mégis Perhanná lényegült át. Gyermeki álmai, boldogságkeresése, megmártózása a bűn világában, megvilágosodása és halála szinte sors átvállalásként jelenik meg Haragonics Zalán játékában, dalaiban, abban, ahogy magához szorítja vagy térdére fekteti hangszerét, az ütött-kopott szintetizátort. Még akkor is magunkon érezzük lázas tekintetét, amikor fejét lehajtva magába roskad, vagy az eget bámulja Istenhez fohászkodva. A két alkotó végtelenül egyszerű eszközökkel teremt meg valami egyetemeset, ahogy ezt Kusturica is teszi ebben a filmjében. A Szemle talán legnagyobb szabású vállalkozása a miskolci Balázs Győző Református Líceum Fából faragott királyfi előadása volt (Bronz Minősítés). Ahogy ők írják ajánlásukban „A Bartók által előírt táncdramaturgia elvárásaihoz hűen, a történetmesélés hagyományos szabályait követve…” nyúltak a műhöz. Ezt egészítették ki a pantomim elemek és a bábjáték. A produkció, bár a profizmus igényével készült, meglehetősen egyenetlenre sikeredett. Ennek egyik oka elsősorban a táncosok felkészültségében rejlik, akik bármennyire is igyekeztek megfelelni egy balett táncostól elvárható tánctudásnak, ennek elsajátításában még szinte mindegyikük máshol tart. Talán egy hozzájuk közelebb álló, vagy saját ötlet színrevitele jobban megfelelt volna ennek a nagyon szimpatikus együttesnek. A történet valóban követhetően bontakozik ki egy fehér takarással vízszintesen kettéosztott térben. Látjuk az útnak induló királyfit, a vándormese stádiumait, a próbatételeket (tüskés gallyak, a patak, majd a fabáb kifaragása és megkoronázása, életre keltése, bukása, a királykisasszony csalódása, s végül az igazi királyfi választása). A nem tudom miért piros ruhás ártó/segítő Szürketündért a legképzettebb táncos adja. Kár, hogy gyakran leválik a többiekről, és kifelé játszik. Eredeti ötlet kevés akad az előadásban, leszámítva azt, hogy a fából faragott királyfit náluk valóban egy báb játssza. A lánycsapat nagy figyelemmel kelti életre és viszi bele őt e beavatási rítusba. Felsülése a játékszerébe szerelmes királykisasszonyt rádöbbenti az élet valóságos rendjére: ez pedig nem más, mint az, hogy neki el kell fogadnia a hús-vér királyfi szerelmét.
Bár az előadás nem mentes bizonyos szépelgő stíluselemektől, de a szakmai beszélgetésen elhangzottak alapján nincs kétségem afelől, hogy mindenki épülésére, kiteljesedésére szolgált e maguk választotta darab elkészítése. Mint aki Vackort játszotta az Arvisura Színház hosszú szériát megélt Szentivánéji álom előadásában, és sok kísérletet látott arra, hogy ennek a zseniális darabnak valamelyik vonulatát (többnyire a mesteremberekét) önálló darabként vigye színre, nehéz elfogadnom, hogy a darab kontextusából kiragadva van-e értelme egy ilyen próbálkozásnak. A miskolci Komiszak fiatal színjátszói Izsó Angelika tapintatos irányításával most a szerelmesek vonalát dolgozta fel Tervezési hiba címmel (Bronz Minősítés). Bár a kontextus hiány tekintetében fenntartásaim megmaradtak, mégis a négy szerelmes, Heléna, Demetrius, Hermia és Lysander egymásba gabalyodása, érzelmi tombolása Katona Nikoletta, Kucskár Kamilla, Kucskár Huba és Szunyogh Tamás előadásában meggyőzött arról, hogy mégiscsak érdemes ráfeszülni a dologra. Igazi szenvedély, önirónia és humor hatotta át ezt a térben is jól kitalált, kör-körösre koreografált előadást. Egy az egyben sajátjukká és maivá tudták tenni a történetet: a szakításokat, a féltékenységet, a bujaságot, az önkelletést, a másik birtoklásának szenvedélyét, összeesküvést, árulást, kicsinyességet és mindezek múlandóságát, gyors kisülését. A Manézs Színházi Szemle idei programjával már végleg felkerült az ország fontos színjátszó eseményeinek térképére. Életre való és élni is fog, mert akik létrehozták, Püspöki Péter és Izsó Angelika, a tanítványaikkal együtt, a maguk munkáját is egy szélesebb színjátszói közegben képzelik el, hogy a többiek tükrében lássanak rá önmagukra is. Regős János 2015. november 3. Budapest
