Vigyázó tekintet - Lapu Mari elment
2015. július 21-én hosszú szenvedés után elhunyt Kovácsné Lapu Mária, Csokonai Vitéz Mihály-, Radnóti-, és Gyermekszínjátszás Patrónusa-díjas tanár, rendező, az inárcsi színjátszás megteremtője. Még megérhette, hogy Pápán révbe ért az a formáció, mely több évtized inárcsi színjátszásának eredményeit esszenciaként sűríti magában, immár eleven, minden színházi ember számára megismerni ajánlott színházművészeti-esztétikai magaslatként. Mert a KB35 sikere természetes és szükséges folytatása mindannak a hihetetlen aprómunkának és figyelemnek, amitől Inárcs azzá vált és válik, ami: legendává! Egy néhány ezer fős kiskunsági település, ahol nemzedékek tanultak és tanulnak (és remélhetőleg tanulni fognak) színjátszás által emberül, személyesen Kovácsné Lapu Mari – és persze Kovács Géza – által, és aztán mindazok által, akik a bűvkörébe kerültek a mi „veszélyes üzemünknek”, a színjátszásnak. Egy pár év előtti interjúban próbáltam faggatni Marit arról, hogy mi is a titok? (A hivatkozott interjú ezen a linken olvasható: http://www.kb35inarcs.hu/2009/03/inarcs-az-egesz-vilag/) Van-e valami, ami adaptálható ebből a modellből? Ám ő rendkívül udvariasan kikerülte a dolog misztifikálására tett kísérleteket. Valószínűleg az egyetlen és legnagyobb titka a szegedi egyetemi színpadi évekből jövő fertőzöttség nyomán, a maga egyszerű módján az a fajta hiteles, pátosz nélküli türelem és figyelem, amivel mindenki felé fordulni tudott. Ez a figyelem pedig a nagy pedagógusra jellemző őszinte odafordulás, ami a legnehezebb gyerekeket is megnyitja, mert bizalmat és csendes erőt sugároz. De mindez párosult egyfajta színházcsinálói tehetséggel is: az inárcsi színjátszás nem fejlődhetett volna azzá, amivé, ha nem járult volna hozzá a tehetségek kibontakoztatásának rendezői értelemben is fontos fortélya. Mari a szó szoros értelemben önállóságra, önálló alkotásra nevelte játszóit, színészeit: mindig hagyta megnyilvánulni őket, hallgatott rájuk, és csapatban létezett. Úgy irányított, hogy percig nem jutott róla eszünkbe, hogy „főnök”, vagy „vezető”. Mindeközben persze magyar tanárként nemzedékekkel ismertette meg a klasszikus és kortárs irodalom legnagyobb alkotásait, istenkísértő módon aktuális csoportjaival szinte mindig a legnehezebb művekbe fogott bele (Karinthy: Tanár úr kérem, Örkény: Pisti a vérzivatarban, Esterházy: Harmoniae caelestis, Rostand: Cyrano), saját maga szerint is felemás sikerrel. És igen, voltak nehezen nézhető, és unalmas előadásai, de olyan szerintem nem fordult elő, hogy az aktuális csoportot ne fertőzte volna meg az adott mű, és persze a belőle alkotott színházi figurák szeretetével. Hogy elsőrangú dramaturg, az egy korai, budaörsi fesztiválon vált nyilvánvalóvá, ahol az egyik legnevesebb hazai dramaturg a zsűrizés közben nyilvánosan kezet csókolt neki a munkájáért. És hogy útja van az emberi szívekhez, arról megint magammal példálóznék: az Édesapám című fesztiváldíjas Esterházy-adaptációnak, amit én többször végigbőgtem, jelentem, komoly része volt abban, hogy tizenöt év szünet után újra beszélni tudtam az apámmal…
De mindenek fölött a mindig eleven figyelme és tévedhetetlen ízlése működött. Ezt akkor tapasztaltam meg, amikor 2008 nyarán Zamárdiban, beállt mellém szabályosan – asszisztensnek. (Először azt hittem, viccel, de meggyőzött, hogy sem csoportot vezetni, sem csak úgy ott lenni nem akar, én persze kapva kaptam az alkalmon.) Szinte sosem javított ki, hiszen már régen kollégának tekintett, de finom antennáival mindig azonnal rámutatott legkényesebb pontokra a színjátszók személyiségével, gyengéivel, erősségeivel kapcsolatban. Röntgenszeme volt, de ezekkel a röntgenszemekkel nemcsak másokat, saját helyét is pontosan látta. Egyszerűen elképesztően tisztán „látott a pályán”: a hivatkozott interjúban többször kijavít, leghatározottabban akkor, amikor egy sikert csak neki tulajdonítanék, ezzel szemben a bukásait azonnal vállalja, magára veszi… Mari! Látod, múltidejű igéket használok, de belül nem vagyok és nem leszek képes rólad múlt időben gondolkodni és beszélni, csak színházi jelenidőben. A legfőbb titkodat végre megfejtettem: a tekinteted, a látásmódod, ahogy a világot szemlélted, és ahogy ezt csodálatos játékokba öntötted, az bizony itt marad közöttünk. Az évek alatt mi is inárcsak lettünk lelkünk mélyéig, játsszuk hát egy mesét el hirtelen: ebben a csodálatos inárcsi színjátszó-országban, amelynek így évek alatt, észrevétlen módon elnyertük a honpolgárságát, te most amolyan öröklétű anyakirálynővé lépsz elő: anélkül, hogy fizikailag is itt lennél, mi folyamatosan érezzük magunkon szeretetteljes, finoman terelő tekinteted. És persze aztán, jóféle kémekként, mi is megpróbáljuk ezt továbbadni a „külföldieknek”. Hadd legyen ez egy közös fikciónk nekünk!… Addig is, míg a függöny felgördül a mi színjátszós törpeállamunk örök jelenidejére az itt maradóknak üzenjük: Géza, Zoli, Babus! Sok erőt, Veletek vagyunk! Ti is, meg Viktor, Csubi, Gábor, Dasi és a többiek is! Őrizzétek a lángot! Gábor, a Papesz
