Hrabal találkozása Chaplinnel - PROGRESS(ív) napló 4.

Pantomimet láttunk, ami egy teljesen érvényes színházi műfaj, mégis sokszor volt az az érzésem a nézőtéren ülve, hogy nem egy színpadon zajló eseménysort látok, hanem egy filmvásznat nézek, ahol a filmgyártás kezdeteit látom. A cseh játszók előadásában igazi némafilmes jeleneteket és eszközöket láttunk, különösen az első részben, ahol konkrétan egy némafilm-forgatásba pillanthattunk bele. Klasszikus eszközök, klasszikus figurák – kiöregedett primadonna, donjuan-szerű ifjú főhős, dilibogyókat rágcsáló rendező, dúsgazdag producer, vén róka operatőr, kacérkodó asszisztens, mulyácska író – meséltek el nekünk egy amolyan igazi, hálivúdi mesét, amik már a maguk idejében is inkább a mesevilághoz álltak közel, mintsem a lehetséges valósághoz; beugróként a sminkes lány hirtelen főhősnővé avanzsál. Aztán egy kis szerelmi szál a producer és a fénykorán túl lévő színésznő között, és persze – ha már meséről van szó – akkor a díjátadó ünnepség, és persze a fődíj, naná. Majd egy kis valóság: civakodás, hogy ki is érdemli igazán a díjat. Ez már nem annyira mesés, inkább nagyon is emberi... Nem biztos, hogy az előadás erényei közé tartozik, hogy tényleg inkább éreztem magam moziban, mint színházban, és sokszor jutott eszembe, hogy hát nem stimmel a dolog, mert ezek a filmek fekete-fehérek szoktak lenni, ez meg itt színes.

Ez viszont már erény, hisz a már-már bugyuta sztorit, nagyon színes, és érzelemgazdag játékkal adták elő a játszók. Az ezt követő etűdök közül – színvonalát tekintve – magasan kiemelkedett a jégkorong mérkőzés megjelenítése! Na, ott aztán volt minden! Reklamáló játékos, dühös bíró, ordibáló edző, a tíz körmét lerágó szurkoló, kiállítás, büntetőpad, anyázás, dulakodás... Szóval minden, ami egy jó kis hokimeccshez kell! A festőnő-szerelő jelenet végkifejlete, a szovjet filmipar emblematikus figuráival egészen zseniális volt! A kupé jelenet megint egyfajta kis burleszk volt, ám itt sokkal inkább hétköznapi emberek jelentek meg, nem pedig hollywoodi figurák. Bár azért itt is volt egy-két zavarba ejtő pillanat: a borotvával „játszó” bácsi, és a kalauzsapkáról felszívott fehér por például... De a figurák teljesek, érthetőek voltak, a ciklikusan visszatérő poén mindig ült, és a végén a totális sztereotípiára épülő végső győzelem szintén a helyén volt. Egy szórakoztató, kellemes kikapcsolódást nyújtó előadást láthattunk, helyenként kiváló pantomimes hatásokkal, és külön dicséretet érdemel az a korkülönbség, ami a legfiatalabb és a legidősebb játszó között fennállhat! Fotók: Molnár László