A Cabaret (?) Lendván

Az Egy&Más Vándorszínház egészen sajátos helyzetben van. A társulat tagjai egyértelműen öntevékenyek, egyetemisták, óvónők, médiamunkások, stb. Mégis, a lendvai Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet (és Szlovénia elképesztően nagyvonalú nemzetiségi politikája) támogatásának köszönhetően szinte az igen csekély létszámú szlovéniai magyarok „nemzeti színháza” lehetnek.

A Kabarét - John Van Druten darabja és Christopher Isherwood „Isten veled, Berlin” elbeszéléseiből Joe Masteroff által írt szövegkönyvre John Kander zenéjével és Fred Ebb dalszövegeivel – 1966-ban, vagyis 47 éve mutatták be New Yorkban Hal Prince rendezésében. 8 Tony díjat nyert el. Színházi eszmélésem ideje ezekre az évekre esett. Visszaszámoltam onnan 47 évet. Csehov, Ibsen, Puccini korában találtam magam. Akkoriban már ezek az alkotók igazán klasszikusnak tűntek, a múlt egy darabjának, a színháztörténet elidegeníthetetlen részének. A Lendván látott előadás kortárs szerzők kortárs művének hatott. Ahogy újranézve frissnek és elevennek hatott az 1973-ban, a Bob Fosse rendező-koreográfus által alkotott filmváltozat is. Akkor is, és azóta is a filmművészet egyik csúcsteljesítményének tartom, ahogy Joel Grey-t a konferanszié szerepében és Liza Minellit Sally Bowles-ként. (A film „csak” nyolc Oscart nyert. Mentsége, hogy annak az évnek a termése volt Coppola Keresztapája is.) Az efféle csúcsteljesítmények nyomasztóan hatnak a későbbi színre vivőkre, illetve játszókra. Megkerülhetetlenek. Bevallom, számomra etalon a Kabaré filmváltozata. Utánozni képtelenség, bármiféle eltérés pedig csak meggyőző eredmény esetén elfogadható. Az utódok pedig ennek megfelelően vagy másolják, vagy pedig nagy elszánással – esetenként kényszeresen - különbözni igyekeznek az etalontól. Nehéz ügy, csapdahelyzet befogadónak, alkotónak egyaránt. Szloboda Tibor és az Egy&Más Vándorszínház társulata szuverén színházi előadást hoztak létre (szándékosan nem használom a színjátszó kifejezést!), amely semmiben nem hasonlít a korábban látott megoldásokhoz, és amely - a végeredményét tekintve - meggyőző. A szuverenitást (azonosságot és lényegi eltérést) jelzi a sajátságos cím: Cabaret (?).

Az Egy&Más Vándorszínház egészen sajátos helyzetben van. A társulat tagjai egyértelműen öntevékenyek, egyetemisták, óvónők, médiamunkások, stb. Mégis, a lendvai Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet (és Szlovénia elképesztően nagyvonalú nemzetiségi politikája) támogatásának köszönhetően szinte - az igen csekély létszámú – szlovéniai magyar állampolgárok „nemzeti színháza” lehetnek. (A mintegy 6000 magyar túlnyomó többsége az északkeleti Muravidék tájegységen él , aránya ott is csak a lakosság 7-8 százalékát teszi ki.) A 2005-ben, a korábbi DiáXinpadból alakult társulat évente átlagosan egy bemutatót tart, repertoárján nagy lélegzetű, „egészestés” előadások szerepelnek (például: Dušan Kovačević - A maratonfutók tiszteletkört futnak, Carlo Goldoni - A hazug, Kornis Mihály – Körmagyar, Ken Kesey: Száll a kakukk fészkére). Előadásaikat általában mintegy 10 alkalommal tudják eljátszani, ebből mindössze 2-3-at otthon (leginkább Lendván és Dabronakon), a többit Magyarországon, különösen Zala és Vas megyében. Száll a kakukk fészkére című előadásuk nagy sikerrel szerepelt a MSz-JSz FESZT-Festjén, a vasvári művelődési központ bérletes előadásként tűzte műsorra. A támogatásnak köszönhetően DiáXinpados koruk óta előadásaikat hivatásos színházi emberek, a szabadkai Mess Attila és Szloboda Tibor rendezik, szakmai táboraikban tőlük tanulhatnak. A professzionálishoz közelítő támogatásnak köszönhetően előadásaik díszletei, jelmezei, hangosítása jószerével megalkuvás nélküli. A Cabaret (?) rendezője, Szloboda Tibor valódi színházi ember: rendező, dramaturg, zenész egy személyben, éveken át a szabadkai Kosztolányi Dezső Színházat igazgatta. Magyarországon is ismert, többször működött közre a Zsámbéki Színházi Bázis előadásaiban. Otthon, Szerbiában is gyakran dolgozik nem-hivatásos társulatokkal, előadásai közül sajnos csak a topolyai Mara Társulattal színre vitt, igen erőteljes, sajátos hangulatú Liliomot láttam.

A sajátos hangulatú jelző a Cabaret (?) előadását is jellemzi. A helyszín hangsúlyozottan nem Berlin, a 30-as évekre is alig egy-két jelzés utal, a készülődő fasizmusra még annyi sem, mindössze egy horogkeresztes karszalag. A színpadon látható történet egy teljességgel lepusztult, láthatóan minden civilizációtól távoli, valahai lokálban, ma már elpiszkolódott romhalmazban játszódik. Itt próbál –maszkban, jelmezben – a siker legkisebb reménye nélkül valamiféle rendet, tisztaságot teremteni a Konferanszié és a Konferansziné (a szerep megkettőzése később igen hasznosnak bizonyul, Kolosa Tanja jótékonyan tehermentesíti a Konferansziét játszó Stampah Misit). A színpad előterében feltűnik egy szomorú menet: hevenyészett zöld egyenruhás, nyegle viselkedésű fegyveres suhancok kíséretében nyomorult civilek menete. Nem tudni, honnan, hová mennek, mindenesetre az őrök behajtják a „lokálba” foglyaikat. Ezen a ponton muszáj megállni egy pillanatra, mert a Magyarországról érkezett, a Kabarét etalonként tisztelő néző erősen zavarba jön, nem tudja, hogy hol és mikor vagyunk. A fegyveres őrök által kísért civilek nyomorult menete láttán egyértelműen 1944-re, a munkaszolgálatra, esetleg a jeges Duna partjára hajtott zsidók halálmenetére gondol. És a darab ismeretében arra, hogy itt még nem tartunk, ez a végkifejlete és nem a kezdete a fasizmusnak, nem erről szól a darab! A későbbiekben kiderül, hogy ez meg sem fordult a színre vivők és a játszók fejében. Az ő alapélményük az évekig húzódó szerbiai, illetve a horvát-szlovén (igaz, „csak” 10 napos) háború rettenete, annak emlékét hordozzák idegrendszerükben. Jó időbe telik, mire világossá lesz, hogy az Egy&Más Vándorszínház egy időben és térben hozzájuk-hozzánk közelebb álló, alig több mint húszéves történetet „mesél”. Az előadás közben is történetet mesélnek, színház a színházban, ugyanis az őrök kikérdezik a Konferansziét, s ennek során kiderül, hogy ebben a lokálban valaha – a háború előtt? – zenés-táncos színházi előadásokat játszottak, afféle kabarét. A miféléket kérdésre adott válaszként játsszák el Sally Bowless és az angol egyetemista fiú történetét úgy, ahogyan az a Kabaré című musicalban írva vagyon. Erre a kérdésre adott válaszként hangzik el a Willkommen, a Kabaré nyitánya, majd adják elő a musicalt. Természetesen nyomorultul, minden csillogástól mentesen. Az adott keretek között ügyesen, szellemesen. A közönségként elhelyezkedő őrök és foglyaik közül természetes módon válnak ki a szerepek alakítói, majd változnak vissza alkalmi közönséggé. Ettől a perctől kezdve, szinte az előadás zárásáig egy érvényes Kabaré előadás zajlik, a Kabaré jeleneteit játsszák, a Kabaré dalait éneklik. Többnyire kiválóan, ám súlyos hiányérzeteket is maguk után hagyva. Az előadás nagyigényű, így a recenzens is az. Az Egy&Más Vándorszínház előadásának gyengéje, hogy a történet vázát adó szerelmi történetek – Sally és Cliff, illetve Schneider kisasszony és Schultz úr – nem működnek. Ez utóbbi – véleményem szerint – amúgy is tehertétele a darabnak, az idős szerelmesek édes-bús dalai hosszúak, unalmasak. Nem véletlen, hogy a filmváltozat az idős szerelmeseket fiatalokká alakítja, s dalaikat kihagyja. A kitűnő Vörös Piroska mellett Soós Misi éneke bántóan operettes, stílusidegen. Javára szólnak viszont azok a pillanatok, amelyekben torokszorítóan jeleníti meg a zsidó voltának következményeire, közelgő kirekesztésére rádöbbenő öregedő boltos megrendülését. Nad Éva Sally Bowles-ként való szerepeltetése istenkísértés. Civilben vékony, szőke lány, távol mindenféle olyan tulajdonságtól, így bujaságtól, dévajságtól, túltengő nőiességtől, amelyek Liza Minelli alakításának alapjai. (Ezeket nézőként jogunk van tudni, hiszen a katartikussá növesztett záródalban Nad Éva leveszi Sally-parókáját, és saját arcával-hajával teszi jelen idejűvé, és személyessé az addig látott cselekményt.) A megszokottól eltérő karakterű, mégis érvényes Sally. Izgalmas vibrálású, energikus, enyhén neurotikus ifjú „üzletasszony”, akinek árucikke a tehetsége, marketing-eszköze pedig a szexe. Gyermeki őszintesége és játékossága valóban imádni való, sebzettsége torokszorító. Mindezeknél is fontosabb talán, hogy Nad Éva kiválóan boldogul a dalokkal. És nem csak a hangokkal – az sem kis dolog! -, hanem a dalok tartalmával is. Nyitódala, a Don’t tell mama játékosságával – és G. Dénes György remek magyar szövegével – rögtön nyert ügye van. A történetet záró „slágerrel”, a Cabaret-val pedig tragikus magasságokba képes emelni az előadást (más, rendezői kérdés, hogy túlzottnak és „anyagidegennek” éreztem a dalra „pakolt” mázsás súlyokat. Akárhogy is, de ez végső soron mégiscsak egy musical-dal!). Meg kell állnom, ha már a dalokról esett szó. A Cabaret (?) előadás zenei megvalósítása kifogástalan, ami ebben a színjátszó közegben szinte példa nélküli. Nem csak arról van szó, hogy a szereplők kiválóan énekelnek (elismerésem a korrepetitornak!) és nem csak arról, hogy énekhangjukat kifogástalanul közvetíti a mikroport rendszer, még csak nem is arról, hogy az élő ének és a play back kíséret arányai kifogástalanul kevertek. A leglényegesebb az áthangszerelt, mégis az eredetit idéző, és az előadók képességeihez, valamint az előadás ritmusához igazított zenei alap, amelyet – híreim szerint – a rendező önkezűleg játszott fel és kevert ki stúdióban. És még valami a rendező, egy személyben koreográfus és az előadók dicséretére: a dalok élnek, legyen szó szólóról vagy kórusról, az előadók minden pillanata, tánclépése szituációban van, tartalmas. Finom technikai megoldás, hogy az előadás részét képező számok és közzenék alá-fölé a régmúltat idéző hanglemezlejátszó-tű sercegést kever. Vissza a szerelmi szálhoz! A fiaskó letéteményese az eddig minden eddigi, általam látott szerepében (pl. a Száll a kakukkban McMurphy!) kiemelkedően jó Kovács Sándor. Ne kerteljünk, nem a színész vétke: szereposztási tévedés. Figurája jó 15 évvel idősebb a kelleténél, a világra és a nemiségre rácsodálkozó ifjú helyett egy megkopott, megfáradt öreglegényt idéz. Nem kelti azt az illúziót, hogy előbb Sally, majd a Berden Márk által játszott Max az ágyába kívánná. „Kémia” nélkül pedig nincsen szerelem! (A recenzens ne adjon tippeket! Mégis leírom: meggyőződésem, hogy az Ernst-et játszó Sabo Ales Cliffként való szerepeltetése, ha nem is tökéletes, mégis jobb színpadi eredményre vezetne.) A konferanszié páros remek. Stampah Misi figurája rendelkezik mindazokkal a tulajdonságokkal, amelyeket elvárunk: csúfondáros, éleseszű, bravúros, miközben figuráját átlengi valamiféle bumfordi és végtelenül szomorú útszéli otrombaság. Kolosa Tanja (a Konferansziné meglehetősen lapos szójáték szerencsére az előadásban nem hangzik el, csak a plakáton olvasható) egyanyagú, ám kevésbé harsány, még szomorúbb bohóc-párja. Valószínűleg technikailag igen fontos, hogy kiváló énekhangjával megtámasztja partnere néhol bizonytalan énekét. A Money, money, a Two ladies és az If you could see her az előadás kiemelkedően erős pontjai. (Elnézést, hogy a dalok címét nem tudom magyarul idézni!) Néhány szót a többiekről is! Bacsi Jasna, Gönc Laura, Basa Malvina és Basa Móni hatalmas és kiváló munkát végeznek, mint tánckar, mint kórus, mint a Kitt-Katt Klub megfáradt örömlányai és egyben a halálmenet civiljei és a kabaré előadás nézői. Fehér Tjasa Schatzie Kost alakítása egészen különleges. Szinte egy személyben képes érzékeltetni egy egész nép valamennyi polgárának gyáva megalkuvását, a túlélésért való ügyeskedését és csúszás-mászását, majd az erőhöz, hatalomhoz való önkéntes, túlteljesítő csatlakozását. Az általa indított, pusztító erejű kórussá terebélyesedő Tomorrow belongs to me ebben az előadásban is hátborzongató.

Az előadás zárása bravúros, bennem mégis kétségeket ébreszt. Látom az engem érzelmileg megrázni, szinte földbe döngölni akaró, bravúrosan kivitelezett szándékot, mégis hidegen hagy, eltávolít, nem ráz meg. „Anyagidegen”. Az útszéli lokálban megidézett Kabaré előadás és az Egy&Más Vándorszínház Cabaret (?) című előadásának fináléja egymásba folyik. Sally Cabaret dala alatt a betéttörténetben szereplő terrorlegények brutálisan ütlegelik a távozni készülő Cliffet, majd szinte átmenet nélkül a civil foglyokat kísérő őrökként fegyvert ragadva, gázálarcot öltve átveszik a hatalmat. Az összes többi szereplő fehér rabruhát ölt. A színpadot elárasztó, a nézőtérre kiáramló, bizonyára mérgező gázfelhőben hangzanak el a Konferanszié tragikusan gúnyoros záró szavai: Auf wiedersehn! A bientot…!