Fejlesztés Alatt Q: Dominó - Dönt/het/etlen

Még manapság is történnek új dolgok a MU Színházban, szükség is van rájuk, hiszen a mindenki által ismert és fájdalmas unalomig ismételgetett és felidézett elvonások és zárolások miatt nehéz helyzetben vannak a színházak, a társulatok és végső soron a nézők is.

Szóval ínséges az idő, de épp fokozottan alkalmas arra, hogy egy húszas évei elején járó rendező és a hosszabb-rövidebb ideje vele dolgozó társulati tagok felmutathassák magukat és műhelyüket az alternatív-független színház egyik intézményesült terében. A Fejlesztés Alatt Q előadásának irodalmi alapjául Bertolt Brecht klasszikusnak és színházi alap alapanyagnak tekinthető Kaukázusi krétaköre szolgált. Az előadás eltekint a brechti darab felütésétől, miszerint két kolhozfalunak kéne valamiképpen kompromisszumot kötni. A Dominó tisztán a krétakör-próbába torkolló történetre koncentrál, mely szerint a szolgálólány Gruse megmenti a megbuktatott kormányzó csecsemőkorú fiát és ezért kénytelen lesz menekülni. Elszakad szerelmétől, kényszerből férjhez adják egy tetszhalotthoz, míg végül minden rosszat eltöröl és jóra fordít Acdak. Vagyis fordítana, de erre nem kerül sor a Tárnoki Márk rendezte előadás során, csupán kétes valóságtartalommal hangzik el a történet humorral színezett, salamoni feloldása. A színpad tere majdhogynem üres. A nézőtérrel szembeni falon három, a jobbra lévőn egy ajtó. Ez utóbbin jönnek be maguk a nézők is, akiket a színpadon állva, dermedten várnak a játszók. A széles tér közepén egy robosztus asztalszerű építmény, melynek tetejét felnyitva kádat, ravatalt, egyembernyi rejteket szolgáltat majd az előadás során. Gyönyörű kórusjátékkal jelzik, hogy az előadás elkezdődik, ha nem is rögtön, de hamarosan. Ugyanis először mintha nem is az előadás kezdődne el, vagyis a krétakör-történet, hanem az előadás vezérfogalmává emelt döntéssel kapcsolatban hallhatunk olyan felhangokat, melyekkel egy HVG-különszámban vagy bármilyen játék szabályához alkalmazkodva szembesülhetünk. Már az említett nyitókórusban is megmutatkozik a társulat zenei felkészültsége, mely végig biztos alapot szolgáltat a rengeteg kortárs és örökzöld dalhoz, melyek remekül dolgoznak brechti songokként is. A játszók zenét szolgáltató csoportja (Mentes Júlia, Orbán Borbála, Tóvaj Ágnes, Barcsai Bálint) jelmezben is elkülönül a színpadon primer módon színészként, nem pedig zenészként jelenlévő csoportjától.

A két csoporttól elkülönül és mégis mindkettővel kommunikál az Árvai Péter által finoman – hol humorral, hol komorsággal – játszott alak, aki egy Bosch-albumot szorongatva jön erre a világra és akit a zenekar már-már rítusszerűen „ruház fel” a narrátor szerepével, aki ezen előadáson során maga a Gruse által megmentett gyermek. A színészek legtöbbje több szerepet játszik, ami néha a férfikarakterek esetében zavart kelthet a nézőben. Kantó Nóra egyaránt feltűnik despotikus kormányzónéként és eskető-temető barátként míg Emina Messaudit többek között kiszolgáltatott orvosként és aggódó-alárendelt anyaként láthatjuk. A kivégzett kormányzót és Gruse szerelmesét is Várday András játssza, mely a darab eleji exponáló, karaktereket bemutató jeleneteknél zavaróan hat. Szivák-Tóth Viktor mind a kormányzó ellen törő herceget, mind Gruse tesze-tosza, de jólelkű testvérét energikusan és gondosan játssza. Az előadás epicentrumának tekinthető Grusét Takács Johanna játssza, az ő energiája nem oszlik el így nem tud elaprózódni több szerep megformálása között. Kiegyensúlyozottan erős jelenléttel dolgozik és amikor a karakter ívének kedvéért enerváltan és fátyolosan játszik az is csak erősít a megformáláson. Az előadás erős, helyenként agresszív színészi jelenléttel dolgozik, de alig enged olyan pillanatot, amikor a néző belefeledkezhetne abba, amit lát. Mindig kihúzzák alólunk a talajt: jön egy ellenpontozó song, egy feloldást jelentő gag vagy – ha már brechti az alapanyag – régi ismerősünk a V-effekt.

Már szó volt róla, hogy a döntés fogalma lett megtéve az előadás vezérfonalának. Ez blődlinek hangzik, hiszen – nagyon sarkítva és egyszerűsítve – a drámairodalom jelentős része lényegében döntésekről szól egészen a posztmodernnek nevezett időkig, de még ott is fel-felcsillan újra ez a rendkívül bagatell, de mégis alapvető probléma. Dönteni kell, de lehet-e egyáltalán dönteni vagy dönthetek-e egyáltalán én, és ha nem akkor ki dönt. (Ha már a MU-ban láthattam darabot mindenképpen idekívánkozik számomra a Szputnyik Kockavető című előadása, melyben épp azt láthatjuk, hogy mi van, ha tudatosan(?) a lovak közé akarjuk hajítani a gyeplőt és látszólag lemondunk a döntésről.) A problémafelvetés tehát nem blődli, hanem legfeljebb klisé, melyet megengedő módon alapproblémának is nevezhetünk. De mit kezd ezzel az a maguk által is középpontba állított problémával a társulat? Kétségek közt hagy: meg- és rámutat, de nem ad rá választ és nem mutat megoldást. Az előadás azon része melyet a gyermek felöltöztetésével nyitnak meg, véget ér, amikor a gyermeket elragadják Grusétól, hogy a városban bíró ítéljen arról, hogy kinek a fia is ő. Ekkor a narrátor-gyermek leveti magáról ruháit és ezzel véget vet a színjátéknak, a megmutatásnak. Ez után elmondja még, hogy miként esett meg, miként eshetne meg a történet vége Acdakkal a ravasz bíróval, aki végül a salamoni döntés segítségével békés mederbe terelné az áradó eseményeket. De minden, amit a ruhák levedlése, leszaggatása után mond már nem igaz, nem úgy igaz, mint az azt megelőző jelenetek és narráció. Nem mehetünk ki úgy az előadásról, hogy azt higgyük, valaki majd jobbra fordítja mindezt, hogy majd a király küld egy levelet, hogy majd mennyből az angyal. Az előadás jó és erős, ehhez kétség nem fér. Néhol még kissé koszos, néhol még átgondolatlan. Előfordul, hogy a zenétől és az énektől nem hallani a párbeszédet, ahogy az is, hogy nem érzem azt, hogy egyes jelenetek száz százalékig ki lennének találva. Már másodjára láttam az előadást és így látom a fejlődést és a tisztulást is, s emiatt biztosra veszem, hogy a soron következő előadások még pontosabbak és finomabbak lesznek. Fejlesztés Alatt Q: Dominó; Rendezte: Tárnoki Márk