Sérülések és mosolyok Balassagyarmaton - ISZN, 1. rész

Február végén rendezték meg immár 36. alkalommal a Madách Imre Irodalmi és Színjátszó Napokat Balassagyarmaton. A sokszínű és nívós fesztiválról Zelei Bori beszámolóját közöljük három részletben. Az első cikkben a Trainingspot Társulat, a Vörösmarty Gimnázium és a losonci Kármán József Színház előadásairól olvashattok.

Sosem jártam még a balassagyarmati ISZN-en, de úgy fogadnak, mint egy ajándékot. Remek és nagyon kedves szervezőgárda vár a Mikszáth Kálmán Művelődési Házban, barátságos és izgalmas a hely. A játszókon kívül is sokan érkeznek, fiatalok, idősebbek a városból, a környékről és Pestről, például egy hollófekete hajú férfi.

A városból sajnos keveset látok, mert a két és fél napot erős koncentrációval az előadásokon és a műhelybeszélgetéseken töltöm, de föltétlen visszamegyek még, hogy megnézzem a Palóc Múzeumot, megkóstoljam a helyi különlegességeket, ellátogassak Mikszáth és Szabó Lőrinc lakóházába, és sétáljak a fő utcán csak úgy. Ezúttal ezekről nem szólhatok, mert a színház csodálatába ugrottam fejest.

Beszámolóm során igyekszem az egyes darabok történetét és hangulatát minél pontosabban, de meglepetést is bőséggel hagyva bemutatni, s a zsűri (Ascher Tamás, Bagossy László és Regős János) észrevételeit, véleményét is akkurátusan és részletesen leírni – pedig nagyon nehéz mindent kellően kifejteni és megfelelően visszaadni e három nap történéseiből, a tömény kulturális fény-, hang- és képkoktél leírhatatlan. Az pedig sajnálatos, hogy a szombati és vasárnapi műhelybeszélgetések során egy-egy darab megbeszélésére épp, hogy negyedóra maradt. Hallgattam volna sokáig még a gondolatokat.

Péntek

Sérülés – Trainingspot Társulat, Budapest

A fesztivál a fiatalokkal nyit, technikai okokból már a megnyitó előtt beléphetünk a szobaszínházba. Manyasz Erika és Pap Gábor rendezésében osztálytermi darabot látunk: négy fiatal felvételijét és első évét követhetjük végig karvezető szakon, ahol nagyon szigorúak az elvárások, és nem jut mindenkinek ösztöndíj. Az előadásra várt középiskolások nem érkeznek meg, így mi, már korosabb, ravaszabb, egyben fásultabb és megrögzöttebb felnőttek vagyunk az osztály, a bevonandó nézők.

– Remélem, nem valami interaktív izé lesz – mormog a közelemben a hollófekete hajú férfi. – Nem, önállóan monológot mondani nem kell – nyugtat meg a felkonferáló színész. De beleélni, részt venni és észrevétlenül csoportmunkába verődve, osztályközösségként együttműködni igen. Nem nehéz a beleélés, még akkor sem, ha a nézőnek jobbára kedves énekórai élményei vannak: Jobbágy Kata autokrata tanárnője úgy tökéletes, ahogy van, az ember maga is megpróbál megfelelni a kérdéseinek, de ez lehetetlen: a tanárnő (egyébként improvizatív) szerepe szerint minden mondatot kiforgat. Jó válasz nincsen – pedig sokat látott öreg rókák ülnek most a nézőtéren. Elképzelem, hogy osztálytermi környezetben, kamasz fiatalokkal micsoda intenzitással működhet az előadás.

– Működik is – mesélik tapasztalataikat később a rendező és a szereplők. – A gyerekek nem várnak udvariasan: kuncognak, kiröhögnek, bekiabálnak, felháborodnak, ha úgy van. Egy alkalommal kis híján ölre mentek, annyira szerették volna kitenni a gyűlölt tanárnő szűrét. A színészeknek minderre reagálni kell, hiszen az előadás jó része improvizáció, és a nézők akarata szerint halad a történet. Bagossy László kiemeli az előadás életszerűségét, a mondatok kiszámíthatóságát – ezek a vita-jelenetek is imprók voltak végig, nagyon zsigeri, felcímkézetlen mondatok hangzottak el. Ascher Tamás a nyelvezettel kapcsolatban hozzáfűzi, hogy „a saját szöveggel egy baj szokott lenni: alacsonyan repül. Klisészerűek a megfogalmazások, ahogy az életben – habár az életet nem esztétikai mércével mérjük. Elő lehet készíteni mondatkonstrukciókat, még akkor is, ha improvizáción alapul az előadás, s az egésznek a nívója emelkedni fog”.

Ide kapcsolódik, hogy Ascher Tamás szerint a figurák is túlságosan didaktikusak: nem biztos, hogy az első pillanattól kezdve ki kell ismerni a szereplőket, hiszen akkor hamarosan unalmassá válnak. Az alkotók szerint erre a darab alkalmazott mivolta miatt viszont szükség van, hiszen a cél a diákok elgondolkodtatása és megmozgatása.

Remekül voltak megválogatva a dalok, tényleg szívhez szólók, és eleve ismerjük őket: az Indulj el egy úton, az Árva vagyok, árva, meg a kihagyhatatlan Tavaszi szél – szerintem ezek magukban is megindítják az embert.

A végével kapcsolatban (ami szintén improvizáció volt) szintén Ascher állapítja meg: nem jó, hogy ilyen katarzis nélkülien, kicsinyességbe rántón, némileg nyitva hagyva ér véget az előadás. Pap Gábor saját bevallása szerint rühelli az ilyen véget, ő a happy endet szereti, ha mindenki boldogan öleli keblére egymást. Ám ezt most nem lehetett. Összességében viszont el kell mondani, hogy egy nagyon erős vázra épített, az osztálytermi térben gondolkodó darabot látunk, ami nagyon intenzíven hat a fiatalokra.

Csonka – VMG, 12. D., Budapest

A hivatalos megnyitót követő első előadás szintén a fiataloké: a Vörösmarty Gimnázium (VMG) drámatagozatos végzőseit látjuk a Kamaraterem nézőterén kialakított, széltében elnyúló színpadon.

A Perényi Balázs vezette csapat (társrendező: Szalai Ádám) előadása saját élményekből épül, saját és szépirodalmi vendégszövegekből (Pilinszky János, Kenyeres Bálint, Susan Forward és más szerzők tollából), pszichológiai szakszövegekkel fűszerezve. A darab előkészítése, a szövegek létrehozása és összeválogatása közel fél évig tartott, majd tavaly májusban már látható volt többek között a Patyolatban megrendezett Magyar Művek Szemléjén is – akkor még 11. osztályos volt a tizenhat szereplő.

Az előadás a mai, nehéz hétköznapokkal küzdő, szétesett családok történeteit fűzi epizódszerűen sorba. A kezdő szín dalának egyik sora azóta is itt visszhangzik a fülemben: mert mi van, ha a teremtéskor túl depressziós az isten? Jogos a kérdés, azt hiszem: mi van, ha mindenkit szeret, csak pont épp engem nem? S más kérdéseket is feltesz a sok fiatal: kinek mi van a szüleivel, testvéreivel? Kik élnek együtt és kiket hagytak el? Miért és hogyan? Ki hogy bírja ezt az életet és ki menekül a lehető legmesszebb, ahol nem hallatszik már anya és apa fogcsikorgása? És a legfontosabb: a gondviselés szó azt jelenti-e, hogy a szülők viselik és a gyerek a gond?

Záporoznak a különböző kis családi struktúrák, a típusos helyzetek, izgalmas arcéleket látunk mind íróilag, mind alkotóilag – méltatja később az előadást Ascher Tamás. Kiemeli, hogy a nagyon jól felépített, komplikált szerkezet is bizonyítja, hogy a Csonka valódi együttműködés eredményeként született. Saját alkotás még a zene is: az osztályban alakult erre egy háromfős alkotói gárda.

Regős János ötödszörre látja: hol szűkebb, hol pedig tágabb, több mozgást megengedő térben. Igaza van, itt meg kellett küzdeni azért, hogy valaki bejusson a színpadra: a járás keresztül-kasul átszeli a nézőteret, a folyosóra két ajtó is nyílik, a reflektorok fénye is mintha átlókat húzna a térbe. Zavarba ejtő és fülledt így a terem – így érzem én is az előadás alatt. Ám mindig egyben van, adott, kész dolgot hozott a csapat a színpadra, ami friss annyira, hogy ezzel együtt ott születőnek is lehessen érezni. Ez nagyon jó dolog. Bagossy László ezzel kapcsolatban megjegyzi, hogy „az előadás utaztatása, a terek változása mindig igen érzékeny helyzet, és egy különleges tér sokszor csodákat is szülhet. Ezúttal azonban túlságosan rá lett nyomva a közönség a játéktérre. Befedtük a játszók auráját, s a szélek is szerencsétlenek lettek így, a földjátékok pedig megszűntek. Nem lehetett tombolni, mint a Vörösmartyban”. A dolognak prózai oka van: a szélső dobogók fixek, azokat nem lehetett bontani.

A befejezés viszont kevésbé volt ügyes – fűzi tovább a szót Ascher Tamás a műhelybeszélgetésen: „a kifelé vezető ajtó nem vágódott ki elég erősen, és a fény is jobban hívogathatott volna, hogy tudjuk, a kintről beszűrődő zene még az előadás »bent«-jének a folytatása, s nekünk az a dolgunk, hogy arra hagyjuk el a nézőteret. A kinti buli ötlete, hogy a játszók között kell elmenni, akár meg is szólítani őket, szép. Ugyanígy figyelni kellett volna az előadás során végig, hogy az ajtókat be kell csukni: egy tizennyolc éves ember, aki előadást játszik, pontosan tudja, hogy mi veszi körül – így nem lesz a kinti használatlan tér az esztétika része”. A beszédről pedig: „sajnos az sz betűkön is csiszolni kell – talán országos szinten. Ám a beszédhiba nem fogászati probléma, hanem egy rossz szokás. A rossz hangsúlyozás más kérdés: az valóban a mai magyar közéletből következik, de azért meg lehet ezt is tanulni.”

Mindezeken túl Bagossy is dicséri a darab kollázsszerűségét, ahogy a témák kikristályosodása végül kifejezett zenei konstrukciót ad. S a legfontosabb, hogy a színészek személyisége fenn van a színpadon, hogy bátran képviselik saját lényüket e színésznövendékek. Perényi szerint a színházcsinálás célja valóban ez: nem a színészképzés, hanem a két lábon álló, gondolkodó embereké.

Medúza-Fő – Kármán József Színház, Losonc, Szlovákia

A hamarosan harminc éves losonci társulat a művház aulájában választ játékteret. Az U alakú nézőtérrel körülölelt színpadon lakkozott nappali-belső, egy novellányi történet – Boris Vian szerelmi négyszöge Parti Nagy Lajos fordításában. Az irodalmi pletyka szerint Vian saját szerelmi életének drámai változását próbálta megírni két kapcsolat között, s az írás által könnyebben elviselhetővé (vagy – a történet ismeretében – legalább kifizetődővé) tenni. Ebben az előadásban a klasszikus színházi esztétika szerint jelenik meg a francia bohózat: erősen túlbeszélt, a szereplők állandóan visszakérdeznek és önmagukat kommentálják.

A társulat szóvivője, Csák Károly szavai szerint rendezőjük, dramaturgjuk mindig profi – ezúttal Máté Krisztián rendezte a darabot. A színészek civilek, mindenféle pályáról, s hétvégente próbálnak. Bárki csatlakozhat társulati tagnak, egy a fontos: a magyar kultúra szeretete és továbbvitelének vállalása. Évi tizenkét-tizenöt előadást szoktak megélni az egyes előadások, melyeket a losonci művelődési házban és a környező falvakban játszanak, akár rendes színházteremben is.

Ascher szerint a tipikus francia szokás, a temérdek locsogás által igen feltűnő, és nagyon dicséretes, hogy e társulat színészeinek orgánuma, fizikuma van. Különösen megnyerő a felszarvazott férj, a magának szenvedést, és ez által ihletet kreáló író alakja Erdélyi Gábor megformálásában: egyszerre tűnik keserűnek, balgának és nemeslelkűnek is, aki végül megbocsájt mindent a gyarló többieknek. A kérdés viszont az, folytatja Ascher, „hogy – mivel az előadott darab nem saját, hanem már létező irodalmi produktum – valójában mi is itt a plusz. Mondhatjuk, hogy az előadás célja: a szórakoztatás. A mai magyar valósághoz semmi köze, ebben a színházcsinálás az érdekes”.

Szerinte a „megcsal a feleségem” – szómágia, s a sűrű ismétlése ennek furcsa mód okozott is élvezetet; de jó lenne megnézni, hogy viszonyul maga Boris Vian a francia bulvárhoz, hisz ő bonyolultabb személyiség volt, mint hogy ne legyen itt valami trükk. Rengeteget kellett volna húzni: ez a párbeszédtechnika úgy halad, mint Achillesz és a teknősbéka. Rendezői feladat lett volna, hogy ne önmaga körül forogjon a téma, habár a szövegben ez történik. Ez valóban nehéz. Bagossy pedig kiemeli, hogy bár profi színészi hangon szólnak a színészek, a nézőközönség közeli ültetése miatt ez a nagy orgánum most distanciát szül. Meglehet, hogy a rendezői energia és idő elég volt a színészi játék profivá csiszolására, viszont nem maradt elég a rendezés kimunkálására.

„Régen Kaposváron is számos népszínművet játszottak, de megpróbáltak mindenből személyes ügyet csinálni – folytatja Bagossy –, igyekeztek túllépni a kliséken. Ez őrületes feladat: a játszók és a rendező feladata. Nem hagyhatjuk, hogy Vian vigye el a balhét. Persze nem kétséges, hogy Vian maga is azért írta, mert pénzt akart keresni és kifizetni a számlákat. De ez nem elég. Muszáj drasztikusan hozzányúlni a szöveghez, húzni, és az első tíz előadás alatt is még formálni; bátran a próbafolyamat részének kell tekinteni az első előadásokat. Ki kell lépni a kliséken túlra, a személyes térbe; nem hagyni, hogy a közönség kiismerje az előadás dinamikáját, és már előre lássa és várja a fordulatokat.” Mindezek ellenére a darab működik, igazán üdítően hat az előtte látott két komor témájú előadás után – meglesem titkon a hollófekete hajú férfit. Ő is mosolyogva nézi.

Folyt. köv.